A tegnap estét követően nehéz bármit is írni, éppen azért, amiért a labdarúgás és a sport önmagán mindig túlmutat. Sokáig fejtegethetnénk a jelenség miértjeit, ez ilyenkor felesleges. Annyi viszont bizonyos, hogy napjainkban ez az egyetlen olyan erő, ami széles tömegeket mozgat meg és kovácsol közösségbe, ha örülünk ennek, ha nem. A mai ember számára sokszor ez az egyetlen dolog, ami a hitről, reményekről és az identitásról szól.
Magyarországon ezt különösen erősen megtapasztalhattuk. A felnőttek és a fiatalok többsége is emlékszik rá, milyen volt, amikor megteltek Budapest utcái a 2016 Európa-bajnokság idején. Akkor 44 év után először jutottunk ki az Eb-re, és akkor rögtön a csoportkörből is sikerülg tovább jutni.
Sok vigasztaló tenyező van, mint az elmúlt évtized teljesítménye, vagy a nemzetközi élvonalban játszó labdarúgók, akik között már van újra világklasszisunk,ez most mégis üresen cseng.
Mégsem csak a siker miatt keserű a tegnapi nap emléke.
A válogatott sportolók és különösen a labdarúgók képviselnek valmi sokkal többet, mint az egyéni karrierjük. Mindannyiunkért játszanak. Azoknak, aki ezt nem érti, elég megnézni a válogatott világklasszis csapatkapitányáról készült képeket a mérkőzés után.
A tegnapi nap az egyúttérzésről is szólt. A válogatott szövetségi kapitánya, Marco Rossi is a magyarokért és játékosaiért aggódott a mérközés utáni első szavaival. A játékosok, és közülük is a csapatkapitány a szurkolókért és a csapattársaiért hullajtott könnyeket. A szurkolók sem magukat sajnálták, szomorúak voltak azokért a játékosokért, akik értük küzdöttek, és azokért a játékosokért, akik a következő vb-re már biztosan nem juthatnak ki, valamint a közösségért, amit a játékosok képviseltek.
Sok mindennel vigasztalhatnák most magunkat, sok sportoló és csapatsport esetében vannak meg nem érdemelt vereségek. Vígasztalhatnánk magunkat azzal is, hogy ahol van győzelem, vereség is van. A gyászt mégis meg kell élni, hogy a jövőben meríteni tudjunk belőle.

#valogatott #Magyarorszag #MagyarorszagIrorszag