Holokauszt-relativizálás, Ganajtúróbohár, Pintér Béla rajongás - Nagy Ervin igazi arca

2025. április 27-én a Szeged Fényei Tisza Szigetek, az Árvíz Tisza Sziget és a Diófa Tisza Sziget szervezésében Nagy Ervin színészt, a TISZA Párt egyik élvonalbeli szereplőjétlátták vendégül Szegeden. A beszélgetésről, melyet az egyikszigettag, az egykori televíziós riporter, Gellérfy Lászlóvezetett, elérhető a felvétel YouTube-on – és érdemes is megnézni, mert ha valaki szeretné tudni, milyen kulturális és oktatáspolitikai vízióval vágna neki a TISZA Párt a kormányzásnak, az itt valódi ízelítőt kaphat.

A színész politikus több alkalommal utalt saját közéleti ambícióira. Azt mondta, nem hajolna el a feladat elől, ha felkérnékkultuszminiszternek. Éppen ezért különösen súlyos, amit ott – közönség előtt, kamerák kereszttüzében – elmondott. Néhány kijelentése egyszerre ízléstelen, történelmileg érzéketlen és a jövő esetleges kulturális intézményrendszerére nézve egyenesen félelmetes.

Holokausztpárhuzam a független színházak támogatása kapcsán

A legmegdöbbentőbb mondat kétségkívül a független színházakkal kapcsolatban hangzott el. Egy kérdésre, hogy mihez kezdenek majd azok a társulatok, amelyek hirtelen többforráshoz jutnak, mint amihez hozzá vannak szokva, Nagy Ervin ezt találta mondani:

„Hogy csinálták? Az auschwitzi rabokat nagyon lassan etették tejjel. Tehát szerintem nem az van, hogy onnantól kétmilliárd, hanem hogy visszatérünk szépen egyébként a normál kerékvágásba.”

A holokauszt áldozataira való utalás politikai hasonlatként minden szempontból elfogadhatatlan. Az auschwitzi foglyokszenvedéseit a színházi finanszírozás mértékével vagy annak hiányával párhuzamba hozni nem egyszerűen ízléstelen, hanem a történelmi tragédiák relativizálásának egy tankönyvi példája.

A „baloldali szív”, mint kulturális minimum

De nem ez volt az egyetlen aggasztó megszólalása. Korábban arról beszélt, hogy szerinte csak az jó rendező, aki baloldali érzelmű:

„Alapvetően jó színházat szerintem csak baloldali szívvel lehet csinálni a jelenleg kategóriában. Remélem, ezek a kategóriák már átíródnak majd, de aki nem megértő a bajjal, a nehéz helyzetben lévő emberekkel, az a drámához az nem fog konyítani. Az mindig csak sikerről és dicsőségről és fantasztikusságról akar beszélni, ami önmagában elég unalmas. Szerintem az emberi nehézségek, drámák, gyarlóságok adják a gyúanyagot minden egyes színpadi helyzetben. És hát általában az ember a tárgya minden színházi előadásnak, ezáltal aki nem kritikus gondolkodású és egyben elfogadó, az nagyon unalmas színházat csinál egy idő után.”

Az, hogy Magyarország potenciális kultuszminisztere politikai ideológiai feltételhez kötné, hogy ki tud „jó színházat csinálni”, egyszerre felháborító és félelmetes. Csak a diktatúrákban írják elő, milyen ideológiai szemszögből„kötelező” alkotni a színházakban. Az általa elmondottak egyébként immanensen azt is jelzik, hogy szerinte az, aki jobboldali, az nem lehet érzékeny a nehéz sorsokkal, emberi tragédiákkal szemben.

Közönséges gúny a „tiszta közélet” zászlaja alatt

Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, ahogyan Nagy Ervin a számára nem szimpatikus újságírókról beszélt. A 47. percnél hangzott el a következő mondat:

„...de azt, amit Bede Zsolt és Ganajtúróbohár művel ebben a médiatérben utána bárkivel...”

A közönség pedig harsány nevetéssel jutalmazta a „Ganajtúróbohár” gúnynevet, amellyel egyértelműen Bohár Dániel jobboldali riporterre utalt. Ez az epizód tökéletesen megmutatja, mi igaz a TISZA Párt által hangoztatott „normális közélet”, „tiszta beszéd” és „új politikai kultúra” ígéretéből: semmi. Az a politikus, aki egyik percben a társadalmi elfogadásról szónokol, a következőben primitív, óvodás szintű becenevekkel hivatkozik más emberekre, az nem hiteles.

Orwell-szintű felvetés, pontatlan hivatkozás

A színházi TAO visszavezetésének lehetőségéről is beszélt, amelyet ő alapvetően támogatna, azonban az azzal kapcsolatos korábbi visszaélések megakadályozásának „megoldásáról” is beszélt. A javaslata pedig szó szerint így szólt:

„Egyébként ma már, hát ide fölrakok egy kamerát és látom, hogy mi történik ebben a teremben. Tehát, hogy ez is olyan, hogy most úgy de hát nem lehet mindenhova őrt állítani. Őrt nem, de ipari kamerát igen. Tehát hogy lássam, hogy mi történik a termekben. De jó, ez most GDPR meg 1864 (sic!) másik dolog, meg nem ez a megoldás.”

A totalitárius megfigyelőállam működéséről szóló világhírű regény címét képtelen helyesen idézni – mégis kész lenne olyan mechanizmusokat bevezetni, amelyek rémisztően hasonlítanak arra, amiről a mű szól.

Kulturális horizont: Pintér Béla és a TISZA-kormányzás mintaképe

Nagy Ervin kifejtette, hogy Pintér Bélát tekinti kulturális mintának:

„(Pintér) Bélával nagyon egymásra találtunk és kölcsönös tisztelet övez. A Béla az nagyon nagyon erős személyiség, nagyon nehéz is adott esetben, de szerintem olyan helyről csinál színházat, na ő Hungarikum, azt gondolom, tehát nem interpretál. (...) És amikor megfogalmazok valamit arról, hogy a kulturális horizontja milyen lesz a TISZA-nak, na ilyen lesz.”

Tehát a TISZA Párt kultúrpolitikája egy szűk, politikailag jól behatárolható művészeti körhöz igazodna. A konzervatív, nemzeti értékrendet képviselő rendezők és társulatok jövője pedig finoman szólva sem tűnik biztosítottnak ebben a felvázolt modellben.

Nem mellékes az sem, milyen alkotót állít piedesztálra a magát jövőbeli kultuszminiszternek képzelő Nagy Ervin. Pintér Béla legutóbbi botránya ugyanis még mindig élénken él az emlékezetünkben: egyik darabjában egyértelműen felismerhető karakterként jelent meg Schmidt Mária, akit a színpadon brutálisan agyonvernek. A jelenet jogos felháborodást váltott ki, hiszen eddig a színházi világban példátlan volt ilyen mértékű, konkrét személyre szabott, fizikai erőszakot imitáló politikai gyűlölködés. A konzervatív oldal egyik vezető értelmiségi szereplőjének teátralizáltkivégzése nem művészi alkotói szabadság, hanem politikai uszítás színpadi formában. Ha valóban Pintér Béla a minta, akkor a kérdés adott: ilyen színházi világot képzel el a TISZA Párt?

Moralizáló pátosz félresikerült üzenettel

A beszélgetés elején Nagy Ervin máris a „bátor színész” szerepébe helyezte magát, amikor így fogalmazott:

„„...vannak olyan forrpontok az életben, a történelmünkben, amikor igenis dolgunk nekünk (színészeknek) mások helyett is bátornak lenni. És a Mephistoban pedig csodálatosan le van vezetve az a fajta féle karrierizmus és adott esetben történelmi gyávaság, aminek én kezdettől fogva, gyerekkorom óta én ellene megyek, nem vagyok hajlandó avval beérni, hogy én csak a munkámat végeztem. Tudod, van az a híres dolog, hogy valaki csak kinyitotta a kaput, valaki csak fölterelte az embereket, a harmadik meg csak megnyomta a gombot. Szóval, hogy de kollektíve senki nem bűnös.”

Különösen groteszk fénytörésbe kerül Nagy Ervin nagyszabású erkölcsi prédikációja, ha megnézzük, milyen magabiztosan magyarázza a Mephisto „tanulságát” – miközben a jelek szerint maga sincs tisztában vele. A műre hivatkozás azért is kifejezetten kínos, mert a saját politikai ambícióit sem rejti véka alá. A Mephisto lényege ugyanis éppen az, hogy a művész hogyan válik a hatalom kiszolgálójává – ahogy a színész a TISZA-kormány kultúráért és oktatásért felelős miniszteri bársonyszékét vizionálja magának.

Oktatáspolitikai káosz: NAT helyett „érzelmi keretek”?

A NAT-tal kapcsolatos véleménye így hangzott:

„Szóval, hogy ezekben a most igazán érdekes, nem az, hogy mi a NAT (nemzeti alaptanterv), tehát te úgy vagyunk elmaradva tényleg a neandervölgyi jó édes mindenit. Nézem, hogy ezek NAT-ról beszélgetnek, hogy most... hogyha már rég arról van szó, hogy ezeket a kapcsokat hogyan erősítsük meg, mik azok, hogy tudunk az idősebb generációt hogy tudom közelíteni a fiatalhoz, milyen, mik azok, mik azok az érzelmi feltétlen fontos minták, amiket viszont el kell sajátítani, hogy ne legyen olyan bullying bent majd az osztályteremben, hogy ne váljanak olyan kegyetlenekké, mint ahogy tudnak gyerekek kegyetlenné válni, mert, mert kapnak valami érzelmi keretet, ha otthon nem, akkor az iskolában. Ezek az érdekes dolgok, ezek a 21. századi kihívások, nem az, hogy mit ír, szuszakoljunk még bele a izé töri tankönyvbe, hát bárhonnan elérik már.”

Ez a felfogás alapjaiban téves. A kritikus gondolkodás nem a semmiből születik. Tudás, műveltség nélkül nincs intellektuális önállóság – csak manipulálható tömeg. Aki a tankönyvi tartalmak jelentőségét relativizálja, az nem érti az oktatás lényegét.

Pláne visszás, hogy az a politikusjelölt, aki két fontosabb totalitarizmus-kritikát sem képes helyesen értelmezni vagy akár csak pontosan megnevezni, az akarja csökkenteni a tárgyi tudás szerepét az iskolákban. Ha valaki így készül kultuszminiszternek, az nem a magyar kultúra felemelésének receptje – hanem a szellemi lejtmenet biztosítéka.

„Olyan jó lenne már, ha nem erről kéne beszélni”

A beszélgetés végén Nagy Ervin így fogalmazott:

„Én ezeket, ezeket az emberi történeteket egyébként, ezeket a nagyon sanyarú, szomorú és nyilván a rendszerváltáshoz, az elnyomáshoz, az antikommunizmushoz és nagyon sok mindenhez kapcsolódó dolgokat annyira szeretném, ha a mi társadalmunk magunk mögött hagyná már, tehát olyan jó lenne már, ha nem erről kéne beszélni.”

Ez az egyik legfelháborítóbb megjegyzése volt. Az antikommunizmus nem valamiféle „régi sérelem”, amit illik elfelejteni, hanem a modern magyar demokrácia egyik alappillére. A kommunista diktatúra bűnei nem múltbéli bosszúságok, hanem történelmi tények, amelyek meghatározták emberek millióinak sorsát, és amelyekre morális kötelességünk emlékezni és emlékeztetni. Aki ma Magyarországon – ráadásul egy kormányváltás esetén leendő kulturális vezetőként – a kommunista elnyomás elleni kiállást elavult, „meghaladandó” témának nevezi, az nem érti, vagy nem akarja érteni, mit jelent 1956, mit jelent a Kádár-rendszer megtorlása, mit jelent a szabadságharc erkölcsi öröksége. A történelemkönyvek és emlékezetpolitika kiüresítésének tökéletes előképe ez a mondat: sajnálatos módon pontosan illik abba a vízióba, amelyet Nagy Ervin a NAT „feleslegességéről” és a tankönyvi tudás bagatellizálásáról hangoztatott. Aki azt mondja, „ne beszéljünk többet antikommunizmusról”, az végső soron azt üzeni: adjuk fel a saját történelmi önazonosságunkat. És ez olyan luxus, amit egy nemzet sem engedhet meg magának.

Ha Nagy Ervin valóban képviselőjelölt, pláne kultuszminiszter lesz egy jövőbeli TISZA-kormányban, akkor Magyarország kulturális és oktatási élete baljós időszak előtt áll. A baloldali politikai lojalitás elvárása, a történelmi tragédiák relativizálása, az orwelli megfigyelési ötletek és az oktatás tartalmi kiüresítése mind azt mutatják: veszélyes lenne rábízni a magyar kultúra és oktatás jövőjét.