A rasszizmus a gyengék „fegyvere”.
Ahogy egy nagyszerű szurkolótábor kettős mércén alapuló megtámadása is.
Eddig igyekeztem figyelmesen olvasni és hallgatni mások véleményét.
Most, három nappal a magyar–angol és egy nappal az albán–magyar után leírom, mit gondolok.

1. A rasszizmus minden formáját és megnyilvánulását elítélem.
Mindenekelőtt azért, mert tisztelem az embert.
Gyakorlati szempontból pedig a rasszizmust értelmetlen és céltalan ostobaságnak tartom. Ugyanis ha én egy versenyben részt veszek, akkor nem érdekel az ellenfelem származása, vallása, bőrszíne. Csak le akarom győzni, jobb akarok lenni nála. És mivel a versenybe beneveztem, úgy gondolom, hogy jobb tudok lenni az ellenfelemnél, de legalább olyan jó vagyok, mint ő. Vagyis győzni tudok. Szurkolóként úgy gondolok a csapatomra, hogy képes nyerni, jobbak tudunk lenni, akkor is, ha a világ legjobbjai vannak a túloldalon. Nem baj, ha kinevetnek ezért. Én akkor is sírni tudtam volna, amikor szeretett klubom, a Ferencváros néhány játékosa a ’95–96-os Bajnokok Ligája-szezonban a Real Madrid stadionjában úgy viselkedett, mint a turisták, fotózkodtak és hasonlók. Mi nem turisták vagyunk a világ legjobbjai ellen sem, hanem ellenfelek. Le tudjuk és le fogjuk őket győzni. Mert mi vagyunk a magyarok. És ha legyőztük, mit érdekel engem az ellenfél bőrszíne. Ha esetleg nem győztünk, akkor a motivációm arra irányul, hogy ilyen többet ne történjen, és megint nem érdekel a bőrszín. Tehát úgy gondolom, hogy csak az foglalkozik az ellenfél bőrszínével, aki gyengének érzi magát. Szerintem a magyarok nem gyengék.

2. Kint voltam a hazai Eb-meccseken és a magyar–angolon is. Egyszer sem hallottam rasszista megnyilvánulást. Pedig higgyék el, fel tudom ismerni, ha egy stadionban rasszisták a szurkolók, hallottam már ilyet. Nem zárom ki, hogy voltak néhányan, akiknek a viselkedése elfogadhatatlan. Kellő tisztelettel felhívom a figyelmet arra, hogy még nem jött el minden világok legjobbika, sajnos néhány rossz szándékú ember megjelenik nálunk is, és máshol is. Ez ellen persze harcolni kell. Azonban néhány hülye miatt megbélyegezni a csodálatos magyar szurkolótábort elfogadhatatlan és vérlázító. Fantasztikus hangulatú, telt házas Eb-meccseink voltak. Csak nekünk. Majd az UEFA – „kellő bölcsességgel” – bezárta az Eb fővárosának stadionját, mert ezt találták arányos büntetésnek. Tartok tőle, hogy a FIFA is ráléphet erre az útra. Senki se jöjjön nekem azzal, hogy ez arányos meg helyes, mert nem az. Az angolok himnuszt fütyültek, belelézereztek az ellenfél kapusának a szemébe döntő pillanatokban, lerombolták fél Londont, átgázoltak a biztonságiakon, felfordulást és káoszt idéztek elő. Van ítélet? Mi megtapsoltuk az angol himnuszt. Mert ez Magyarország, és ez a foci. Az angol szövetségi kapitány és a csapatkapitány is azt mondja, hogy nem érzékelt rasszizmust, megjegyzem, nyáron a franciák is hasonlóan nyilatkoztak. Tehát ami velünk, magyarokkal történik, az kettős mércén alapuló támadás, és ilyen támadást csak azok indítanak, akik gyengének érzik magukat. A kettős mércén alapuló támadásokat sohasem szabad elfogadni.

3. Végül a fociról. Csalódást keltő gödörben vagyunk. És megint van jó sok szövetségi kapitányunk és szakértőnk. Nekem is vannak gondolataim, de tudom, hogy én nem voltam ott az edzőtáborban, nem voltam ott az edzéseken, nem rendelkezem egy csomó olyan információval, amely a teljes képhez kell. És azt is tudom, hogy nem én vezettem a csapatot az Eb-n, és nem én értem el a pályán bravúrokat. Nem én játszottam ikszet a franciákkal, és nem ellenem húzták az időt a németek a meccs végén. Én szurkoltam. Andorra ellen is ezt fogom tenni.