Érdemes elolvasni a Rubovszky Ritával készült Mandiner interjú fontos részletét, mely rávilágít arra, hogy a felnövekvő generációkat rendszerszinten érintő problémával szembesülnek szülők, pedagógusok, gyermekvédelmi szakemberek. Ez pedig az a szellemi-lelki-erkölcsi pusztítás, amelynek a gyerekeket kiszolgáltattuk, magukra hagyva őket a mérhetetlen addiktív, veszélyes digitális térben.

Az iskolai okoseszköz-használat kizárólag oktatási célú engedélyezése kiemelten fontos és előremutató lépés volt, ám az intézményeknek be kellene tartatni és az oktatásirányításnak be kellene tartatni a szabályozást, miközben tudjuk azt is, önmagában ez sem elégséges válasz a gigantikus problémára.

Ezért volna kulcskérdés a digitális gyermekvédelem kiterjesztése és ezért szomorú, hogy a KDNP benyújtott vonatkozó javaslatát a kormánypárt arra sem tartotta érdemesnek, hogy vitára bocsássa.

️ Pedig a helyzet súlyos és nincs vesztegetni való idő! 👇

“A gyerekek között drámai mértékben nő a figyelemzavarral élők száma, sok a diagnosztizálatlan neurofejlődési probléma, és a középiskolás korosztályban riasztó mértékben emelkednek a mentális zavarok. Az utóbbi tíz évben megtízszereződött a sürgősségi ellátásba kerülő fiatalok száma anorexia, bulimia, önsértés vagy falcolás miatt. És ezek a jelenségek egyáltalán nem köthetők kizárólag társadalmi helyzethez: ugyanúgy jelen vannak a hátrányos helyzetű térségekben, mint a legjobb gimnáziumokban. Vagyis miközben sokat beszélünk társadalmi törésvonalakról, kevés szó esik arról, hogy vannak olyan veszélyek, amelyek szinte minden gyereket érintenek.

A veszélykapu sokszor nem az utcán van, hanem a gyerek telefonján, a saját szobájában.
Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemmel és a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósággal közösen végzett kutatásunkban tizenegy óvodát vizsgáltunk. Azt találtuk, hogy a magyar óvodások 89 százaléka rendszeres médiahasználó, hétvégenként pedig átlagosan napi négy-öt órát tölt képernyő előtt. Az is figyelemre méltó volt, hogy a legdrágább digitális eszközök sok esetben éppen a legszegényebb családokban jelentek meg, ami nem magyar sajátosság, hanem nemzetközi jelenség.

A digitális platformok két-három éves kortól elkezdik formálni a gyerekek fogyasztói szokásait. Hat-hét éves korukra sokuknál kialakul a digitális identitás, miközben a kortársak visszajelzései meghatározóvá válnak számukra, ami korábban inkább a serdülőkor sajátja volt. Ennek következménye az egyre több szorongás, testképzavar, magány és identitásbizonytalanság. Ha ma az oktatásról beszélünk, akkor ezekről a kérdésekről is beszélnünk kell. Az iskola ma már nemcsak tudást ad át, hanem egy olyan generációval találkozik nap mint nap, amelynek mentális terhei nagyságrendekkel nagyobbak, mint korábban.”