Kedd reggel, a parlamenti ülésnap kezdete előtt találkozott az új ciklusban először a parlamenti imacsoport. A következő igeszakasz adta az elmélkedés, közös imádság vezérfonalát Jézus hegyi beszédéből: „Hallottátok, hogy ezt mondták: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket.”

Milyen telitalálata és micsoda üzenete az Úrnak, hogy épp erre figyelmeztetett bennünket, akik maroknyian összeültünk egy rövid csendességre az indulatoktól feszült, hangos ház egyik eldugott szobájában.

Aztán elkezdődött a június 16-i ülésnap. Nagy Imrére és kivégzett társaira emlékeztünk, talán 40 perc is eltelhetett emelkedettségben.

Aztán pillanatok alatt széttört újra minden.

A megemlékezés után Orbán Balázs egy szakmai kérdésére olyan eszközhöz nyúlt a kormányfő, amit azóta sem vagyok képes felfogni.

Hogy megsemmisítse a kérdezőt, mintegy neki szegezte az 1956-os áldozatokat és fennálva kezdte sorolni a forradalom és szabadságharc mártírjainak nevét. Mintha kivégzésükért is az “elmúlt 16 év” és az épp célkeresztjébe került politikus lenne felelős. Kivégzett magyar hősöket használt fel egy otromba politikai performanszhoz… Egyszerűen felfoghatlan!

Álltam én is, hallgatva Magyarország miniszterelnökét, aki szeretett nemzeti hőseink neveit vádként szegezte ellenünk. Eközben ott visszhangzott bennem a jézusi figyelmeztetés…

Muszáj volt kimennem, elhagyni ezt a tébolyult üléstermet és legalább egy pillanatra kinézni a vén Dunára.

Azóta is a keskeny utat kijelölő bibliai szakasz forog a fejemben, és próbálom újra meg újra imára kulcsolni a kezem…