A PAKSI TURBINÁK FOROGNAK. DE A HŐSTÖRTÉNET MÁR RÉG NEM RÓLUK SZÓL. ️

Immáron a paksi erőmű összes turbinája maxi fordulaton forog. Újra van áram. Van víz. Az önkorlátozás már a kanyarban sincs. És mégis… valahogy ez már senkit nem érdekel. Állítólag ez volt a cél. De most, hogy elértük, kiderült: a cél önmagában sosem volt elég nagy ahhoz, hogy emlékezzünk rá.

Mert gondoljunk csak bele: mi adott valójában jelentőséget Paksnak? A Turbinák? Az áram? A víz? Ugyan már... Turbináról tud élőzni a Kedves Vezető? Nem. Le lehet dobni egy turbinát helikopterről a Dunába? Nem. Rá lehet ülni száraz fenékkel a folyó közepén? Nem. Tud egy turbina kobranadrágot viselni? Nem. A TURBINA SOHA NEM VOLT HŐSKÖLTEMÉNY MEGFORMÁLÁSÁRA ALKALMAS ALAPANYAG.

Egyáltalán látott már valaki turbinát? Tudja bárki, hogyan néz ki? Hol kezdődik? Hol végződik? Van arca? Van feneke? Van rajta zöld pántlika? Persze, hogy nem... A turbina megfoghatatlan. A turbina néma. A turbina csak forog valahol a falak mögött, és közben azt hisszük, ettől történik valami. Pedig a puszta működés még nem történelem, csak következmény. Sziniszterelnök nélkül nincs turbina, ezt hívják kauzalitásnak!️

És talán ez volt az egész paksi eposz legnagyobb tanulsága: nem az számít, mi termeli az áramot, hanem hogy ki ad értelmet annak, hogy van áram. A gép megawattot termel. Az ember jelentést. A turbina energiát ad. A Sziniszterelnök narratívát. És ha egyszer a történet nagyobb lesz, mint maga a teljesítmény, akkor már nem a gép dolgozik az emberért, hanem a valóság dolgozik a mítoszért.

Úgy tűnik, a paksi hőseposz lassan véget ér. A Fenékküszöb Hőse bevégezte dolgát. A víz megemelkedett. A gépek újra járnak. A helikopterek elcsendesednek.

És talán éppen ez a hőstörténetek természete: amikor minden újra működni kezd, többé senki sem a gépekre emlékszik, hanem a Kedvez Vezetőre, akiről elhittük, hogy nélküle meg sem mozdult volna a világ.