A rémálom egyedüli értelme //

Felismered a képen a srácokat?
Már én sem. Pedig nem volt olyan régen, nem sokkal a Rossi-éra előtt és a Dárdai/Storck-éra, azaz ‘16 mámora után. Egy belga kókler volt a kapitány (egy döntetlen, három zacsi), utána jött a Kopasz, aki nem osztott, hanem szorzott.
Tegnap azonban lesimáztak minket az oszmánok, pláne oda-vissza, de hát jobbak. A nemzet Szobóját leszámítva klubérdekeltségekben is felettünk vannak a török sztárok: Real Madrid, Inter, Juventus, AS Roma. Ez a realitás!
Én, aki végigszenvedtem a kilencvenes és kétezres évek megalázottságában telt agóniáját, számomra ‘16, majd a Rossi-korszak maga a kegyelmi állapot. Minden jó pillanatát ki akarom és ki fogom élvezni, nem tudva, meddig tart. Tegnapig? Nyárig? Ki tudja… A károgó senkiháziakkal már nem nagyon perlekedek. Undorító bagázs. Láthatjuk most is.

De ma reggelre arra ébredtem, hogy volna ám egyetlen pozitív hozadéka, ha visszatérne a magyar futball vészkorszaka, a kongó Stadion, a dögvész, a Máltától is rettegés: eltűnnének a divatmajmok, a cicababák meg a politikai megfelelési kényszerből szurkolók. És maradnánk, akik a bajban is kitartunk.
Drága ár lenne, tudom, de helyrebillenne a lelkem egy pillanatra.