Vannak időszakok, amikor az ember úgy érzi, hogy egyszerre nehezedik rá minden.
Vereség. Csalódás. Támadások. Fájdalom.
És közben menni kell tovább akkor is, amikor a legegyszerűbb az lenne, ha feladnád.

De vannak esték, amelyek emlékeztetnek arra, hogy miért nem szabad.

A mai ilyen este.

Megnyertük a Magyar Kupát!

És ez a győzelem sokkal többet jelent egy serlegnél.
Benne van minden munka, minden küzdelem, minden nehéz pillanat és minden hit, amibe kapaszkodni kellett az elmúlt időszakban.

Gratulálok a Zalaegerszegnek is, mert méltó ellenfélként harcoltak végig egy igazi döntőt.

Ma este azonban a Fradi megmutatta, mit jelent a karakter.
Mit jelent felállni.
Mit jelent együtt maradni akkor is, amikor nehéz.

És ezt nem csak a pályán lehetett érezni.
Ott volt a lelátón. Az öltözőben. Minden egyes pillanatban.
Abban az erőben, amit ez a közösség ad.

A Magyar Kupát ma megnyertük.
A bajnokság sorsa viszont már nem teljesen a mi kezünkben van.
Ezt látni kell, ezt ki kell mondani.

De egy dolgot biztosan megígérhetek: úgy dolgozunk tovább, úgy harcolunk tovább, hogy ha a Jóisten még ad egy lehetőséget, akkor készen álljunk megragadni azt.
És ne engedjük el.

Mert a Ferencváros mindig több volt, mint egy futballklub.
Ez egy család. Egy tartás. Egy hit.
És vannak esték, amelyeket nem lehet elvenni.

A mait sem.

„Nem az számít, hányszor esel el, hanem hogy hányszor állsz fel.”
— Vince Lombardi