Kanyargó folyók

A folyó a kultúrtörténet legősibb metaforája: az idő múlása, az élet áramlása, a megállíthatatlan változás. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk a folyók természetét, feltűnik, hogy ritkán haladnak egyenes vonalban. A táj, a domborzat és a belső fizikai törvényszerűségek nagy, lomha kanyarulatokra kényszerítik őket. Ez a kanyargás – a meanderezés – nem céltalan bolyongás, hanem a medrében hömpölygő víztömeg és a külvilág ellenállásának folyamatos kompromisszuma. Ugyanez a dinamizmus érhető tetten az emberi közösségek történelmében és a politika rideg valóságában is.

Arthur Koestler Sötétség délben című regényében a forradalom folyója a totalitárius hatalomtechnika félelmetes szimbólumává válik. Gletkin, a könyörtelen vizsgálótiszt logikájában a történelmi szükszerűség folyója nem törődhet az útba eső akadályokkal; ha kell, éles kanyarokat tesz, taktikázik, visszahúzódik, vagy éppen gátakat szakít át. Ebben a megközelítésben a „kanyarok” az ideológiai pálfordulásokat, a feláldozott elveket és a tegnapi szövetségesek megtagadását jelentik. A végcél mindent szentesít, az egyéni morál és az emberi áldozatok pedig csupán a partot mulasztó hordalékká törpülnek.

A modern politikai arénában, különösen a Tisza Párt működését szemlélve, a folyók kanyargása húsbavágó aktualitást nyer. A formáció mindennapjait kísérő látványos önellentmondások – a naponta változó álláspontok és a kommunikációs pálfordulások – a koestleri taktikai kitérők közvetlen örökösei. Ebben a mederben az „újrakezdés” ígérete mögött felsejlik a múlt visszatérése: a háttérben megjelenő egykori kommunista és SZDSZ-es gárda tagjai, akik a változás köntösében valójában a régi hatalmi reflexeket és pozíciókat mentik át. A népszerűség hajszolása közben a mozgalom kanyarjai a külső erők felé vezetnek: a nemzetközi tőkefrakcióknak történő behódolás és a globális gazdasági érdekek kiszolgálása álarc mögötti megalkuvássá változtatja a nemzeti szuverenitás ígéretét.

Ha a cél kizárólag a hatalom puszta megszerzése és technokratikus gyakorlása, a folyó óhatatlanul a legsötétebb meder felé veszi az irányt. A koestleri analógia végső, leginkább vészjósló állomása az intézményesített terror, amely a társadalom és az egyén teljes leírásával, morális és fizikai megtörésével jár. Amikor a politikai pragmatizmus felad minden elvi gátat, a társadalmat már nem alakítani, hanem fegyelmezni és alávetni akarja a hatalom gépezete.

Akár a Volga, akár a Tisza, akár a tágabb értelemben vett történelem folyását szemléljük, a kanyarulatok törvényszerűek, de nem mindegy, hová torkollnak. A kérdés sohasem az, hogy a folyó tesz-e kitérőket, hanem az, hogy e kanyarok közepette mi történik a part mentén élőkkel. Vajon a politikai pragmatizmus kanyargó folyója képes-e valaha tiszta vizet hozni, vagy könyörtelenül elmossa a társadalom erkölcsi alapjait, és a diktatúrák jól ismert, intézményesített erőszakába torkollik?
A történelem tanúsága szerint a legveszélyesebb kanyarok azok, amelyekből teljesen hiányzik az emberi lépték és a morális felelősség.