Sokan mondják, kár volt egyetlen vasat is áldozni ezekre az emberekre, hiszen végül ellenünk fordultak, miközben a nemzeti kormány lényegében a saját ellenségeit szponzorálta. Én nem teljesen osztom ezt a véleményt: nem tisztem eldönteni, hogy abból a pénzből valódi, maradandó érték született-e, vagy csupán ócska ripacskodás.A morális bukás azonban ott kezdődik, hogy miközben sorban álltak a pénztárnál, diktatúrát kiáltottak, elnyomást emlegettek, és módszeresen mérgezték a közhangulatot. Most pedig, hogy külső nyomásra és titkosszolgálati háttérrel egy invazív párt kaparintotta meg a hatalmat, azonnal beálltak a sorba. Hirtelen elfelejtették, honnan jöttek a milliók. Erre a jellemtelenségre és megalkuvásra Hamvas Béla az értelmiségiek ‘56 utáni viselkedéséről írt gondolatai adják a legpontosabb látleletet. Lássuk, hát, hogy milyenek is ezek a “bátor” forradalmárok:

“(…) Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat.”