A sorsával örökké elégedetlen, vicsorgó kisember a Tisza Párton és Magyar Péteren keresztül végre kapott egy lehetőséget arra, hogy bosszút álljon a világon – vagy legalábbis azokon, akiket eddig a világ urainak képzelt.

Mert minek is gondolkodnánk globális kihívásokon, vagy azon, hogy mi lesz Európa sorsa, amikor sokkal felemelőbb érzés kollektíven vicsorogni a képernyőre?
Végre van egy vezér, aki a parlamenti patkóból is pont olyan stílusban fröcsög, mint a kommentelők a billentyűzet mögül a sötét szobában; eltöröl és bosszút áll mindazokon, akik egy generáció “forradalmának” útjába mertek állni.

És látjuk: neki ez éppen elég politikának.
Nekem meg éppen nem.
De hát jól tudjuk a rómaiak óta: a hasonló a hasonlónak örül.
Ne csodálkozzunk hát, hogy a tartalom nélküli hergelés és a személyes sértettség ilyen gyorsan egymásra talált.
A baj csak az, hogy a puszta acsarkodásból sosem fog épülni sem a haza, sem egy élhetőbb jövő.