A kiber-millenarianizmus kora

Napjainkban a globális politikai térben – a magyarországi Tisza Párt térnyerésétől a nemzetközi folyamatokig – a kibertér társadalomszervező erejének drasztikus növekedése tapasztalható. Ez a strukturális változás ágyazott meg azon Z-generációs, decentralizált, s gyakran artikulált társadalmi-gazdasági program nélküli „fogyasztóbarát” mozgalmaknak, amelyek a fejlődő világban éppúgy jelen vannak, mint a nyugati metropoliszokban – gondoljunk akár a progresszív és palesztinbarát platformon felemelkedő új New York-i polgármester, Zohran Mamdani áttörésére.

E jelenségek, kiegészülve Magyar Péter perszonalizált politikai projektjével (ahol a párt és a vezető entitása teljesen egybeforr, a politika és annak passzív alanyai a választók között szinte nincs is szükség közvetítőkre vagyis igazio helyi politikusokra - ezért is nevezte MaPet a képviselőjelöltjeit kólásdobozoknak, amelyekre bármilyen név ráírható ), szekularizált, posztmodern millenarianizmusként értelmezhetők.
E mozgalmak magukon hordozzák a keresztény eretnek szekták strukturális jegyeit: a bűnös múlt (a korábbi politikai elit) radikális elutasítását, valamint a jelenben felépítendő, tökéletes és morálisan tiszta állam utópisztikus vízióját (működőképes és emberséges Magyarország)

Ezt a politikai átrendeződést elsősorban egy technológiai-szociológiai paradigmaváltás alapozta meg: az elmúlt évtizedben a társadalmi interakciók tömegesen helyeződtek át a virtuális térbe, létrehozva a „kiber-ember” (homo cyberneticus) típusát. Ez az új faj egyfajta technológiai szekta foglyaként működik, ahol a közösségi média algoritmusai helyettesítik a dogmákat, és a filterbuborékok funkcionálnak modern templomokként.

Másfelől a jelenség mélyebb intézményi válságra vezethető vissza.
Közép-Kelet-Európában a szovjetizáció évtizedei alatt dekonstruált, majd a rendszerváltás anomáliái során csak torz módon, fragmentáltan visszaépült polgári társadalom képtelen ellenállást kifejteni. Ezzel párhuzamosan a fejlett Nyugaton is a polgári intézményrendszer szisztematikus elgyengülése figyelhető meg.

Antonio Gramsci, a neves olasz marxista teoretikus elméletében a fejlett nyugati államok stabilitását a polgári társadalom (az iskola, az egyház, a független sajtó, a szakszervezetek és kulturális intézmények) adta integrációs szövet magyarázta. Ez a mélyen beágyazott intézményrendszer egyfajta ideológiai lövészárok- és erődrendszert alkotott az államhatalom mögött, biztosítva a regnáló elitek kulturális hegemóniáját. Ez a konszenzusos mechanizmus kiváltotta a nyers erőszak alkalmazását, és megteremtette a tömegek önkéntes beleegyezését.

A kiber-társadalom dinamikája azonban ezeket a kulturális védvonalakat és strukturális erődrendszereket már teljes mértékben figyelmen kívül hagyja vagy szétrombolja) Ez a hagyományos szellemi és kulturális „Maginot-vonal” képtelen feltaróztatni az algoritmusok által vezérelt digitális villámháborút (Blitzkrieg). Ebből a technológiai tervből strukturálisan hiányoznak az idősebb korosztályok mint a kumulált tudás és történeti tapasztalat hordozói. Az ő virtuális marginalizációjukkal – amely ahhoz a szekularizációs folyamathoz hasonlítható, mikor a politika szakralitása XVI. Lajos kivégzésével dekonstruálódott – a megfontolt politikai döntéshozatal racionális elemei devalválódtak. Helyüket az „O1G” és hasonló bináris narratívák végletes egyszerűsítése, valamint a politika szórakoztatóiparrá, fesztivállá silányítása vette át, ahol a részvételt a kimaradástól való modern szorongás (FOMO-effektus) motiválja.

A jövő nagy választópolitikai és stabilitási kérdése e mobilizált tömeg sorsa. Az algoritmusok urai által, mesterséges ingerekkel a politikai apátiából felébresztett – hozzávetőlegesen egymilliós – szavazói réteg mozgásiránya bizonytalan. Vajon a választási ciklusok után visszatérnek a digitális terek és Netflix passzivitásába, a lokális fogyasztói kultúra (gasztrofesztiválok) depolitizált világába, vagy tartósan aktív ágensek maradnak?

Mivel a fizikai és gazdasági valóságot nem lehet véglegesen áttelepíteni a virtuális térbe, az anyagi realitások előbb-utóbb áttörik a digitális buborékot. Kérdés, hogyan reagál majd ez a választói réteg, ha a tapasztalt valóság radikálisan szembemegy a beléjük ültetett földi paradicsom képével. Ha ez a valóság az Európai Bizottság strukturális ajánlásainak realizálása lesz – beleértve a jóléti transzferek, a szociális támogatások vagy a hatósági árak fenntarthatatlanságát –, a kiber-társadalom válaszút elé kerül: egy újabb digitális messiásra várnak, végleg elfordulnak a közélettől, vagy visszatérnek a racionális, reálpolitikai alapokhoz? Ez a jövő nagy kérdése!