Trianon avagy az elveszett világunk

Június 4-e a nemzet sebei feletti fásult belenyugvás helyett a mély szembenézés napja kellene, hogy legyen. Trianon ugyanis nem csupán egy fájó történelmi trauma, hanem egy egyedülálló közép-európai életforma, esztétika és sajátos világlátás drasztikus elvesztése. A Monarchia romjain létrejött kisállamok kiszolgáltatottsága – a francia és német érdekeknek való kitettség, majd a szovjet elnyomás, amely Kelet-Európát formált a térségből – a mai napig meghatározza sorsunkat.

A trianoni örökség ma is ott él az utódállamok frusztráltságában és a határon túli magyarság – a székelyek, csángók – mindennapi küzdelmeiben, ahogy kitörölhetetlenül ott él a 2004. december 5-i elhibázott népszavazás szégyenében is.
Bár elhangzott a politikai ígéret a „száz év magány” végéről, a valódi kiút kérdéses. A történelmi trauma feldolgozására és a határokon átívelő, valódi nemzetegyesítésre csak egy magabíró, a saját tengelye körül forgó Magyarország lenne képes. Ehhez mély, tudatos munkára és elkötelezett államvezetésre lenne szükség.

Ehelyett ma a felszínes „Netflix-kormányzás” korát éljük, ahol a nemzeti ünnepek gasztro-fesztiválok szintjére süllyednek, a nemzeti szimbólumok egy napi szinten megrendezett valóságshow kellékeivé válnak, a politikai teret pedig a 2004-es második Trianon rémalakjai és azok generációs nyúlványai uralják.
Amíg a megemlékezés kiüresedik, addig Trianon nem a múlt része: újra és újra megtörténik – immár nem a versailles-i kastélyban, hanem a saját lelkünkben.