A történelemben csillagóráknak nevezik azokat a sorsfordító eseményeket, melyek alapvetően határozzák meg egy nemzet históriáját, emlékezetét. A mi csillagóráink, augusztus 20., október 23. és március 15. a minden nemzetet megillető természetes állapothoz, a nemzeti önrendelkezéshez kapcsolódnak. Az államalapító Szent István királyunk által egykor sikerrel kivívott, önrendelkezéshez, önálló államisághoz való jogunkat követeltük vissza március 15-én és október 23-án. Ezek az ünnepnapok, jeles évfordulók, valamint a hozzájuk fűződő események szilárd, a talajba mélyen beléivódott, biztos támpontot jelentő cölöpök népünk számára az időben. Szellemi, lelki szőlőkarók, melyek megtartják a mélyről táplálkozó fiatal hajtásokat, hogy bő termést hozzanak, és a gyökereik minél lejjebbre hatoljanak az anyaföldben.
Március 15. igazán bő termést hozott, lezárta magyar történelem Reformkorként emlegetett szép, nagy reményekkel és küzdelmekkel teli éveit. Ám korszak más, hasonló eseményeihez képest mindezt a magyarokra jellemző méltósággal tette. Vér nélkül, ahogy Petőfi Sándor megfogalmazta az 1848. március 15-éről kelt naplóbejegyzésében: „szabadságunk, édes kedves újszülöttje […] nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek” és törvényesen, amikor Szent István királyunk törvényeinek jelentőségéhez mérhető, a modern polgári Magyaroroszág alapjait jelentő jogszabálycsomagot az 1847–1848-ban ülésező utolsó rendi országgyűlés fogadta el.