PETŐFI ÖRÖK...
Nyolcéves lehettem, amikor apám egy bordó, márványos lapszélű, kissé kopottas borítójú könyvet nyomott a kezembe. Rajta halvány betűkkel: Petőfi Sándor költeményei. A Falu végén kurta kocsma volt az első kedvenc, amit igen hamar kívülről megtanultam. Később a János Vitézt, A helység kalapácsát olvastam rongyosra, míg a végén szinte filmként peregtek előttem a jelenetek, s a Nemzeti dal volt az a vers, amit életemben először mondtam el - sok ember előtt -, egy iskolai ünnepségen. Majd évről-évre, újra és újra...

Petőfi régóta kísér, s személye iránt érzett ifjonti lelkesedésem mit sem kopott. Nem is kophat soha... Hiszen mindannyiunkban ott van nyughatatlansága, hirtelensége, lázadó összeférhetetlensége, lobogó igazságérzete, tántoríthatatlan hazaszeretete, a magyar érdekek bármi áron való megvédése, a felrázó önostorozás, és az a tűz, ami csak bennünk, magyarokban lángol így. Talán az egész világon csak bennünk...

Petőfi Sándor 1849. július 31-én, 26 évesen lépett a halhatatlanság csillagmezejére, s bár nem e földi világ díszleteit koptatja már, mégis itt van velünk ma is. Velünk van a Kárpát-medence legapróbb településein is, mindenütt, ahol magyarul álmodnak.
Felemelő pillanatokban gazdag nemzeti ünnepet kívánok mindenkinek!