Ez a régebbi történetem nagyvonalakban elmondja, mit tartok a Föld napján a legfontosabbnak (kamuzöld libsiknek kötelező!):

Piri néni és a klímakrízis

Piri néni egy kacsanászai parasztházban élte boldog nyugdíjas éveit. Szabadidejében, mert, hogy az volt bőven, hatalmas kertjében zöldséget, gyümölcsöt termesztett, gyermekeinek és unokáinak varrt ruhákat és állatait gondozta. Na meg ritkán, nagyon ritkán, vett egy rejtvényfejtő füzetet, amit aztán addig le nem rakott, amíg minden négyzetet ki nem töltött. Ha úgy esett, hogy éppen bővelkedett termésben, a felesleget, amit már sem ő, sem családja nem tudott elfogyasztani, kivitte a kacsanászai piacra, s megpróbálta eladni.

Így volt ez, azon a bizonyos rémesen meleg nyári napon is, amikor Piri néni egészen meglepő okítást kapott. Az idős hölgy, mint minden nap, már korán reggel talpon volt, hogy megetesse a tyúkokat, meglocsolja a növényeit és elolvassa az aznapi híreket. Miután mindezzel végzett, magára vette a legszebb virágos ruháját, amit még a déditől örökölt és gyönyörű szalma kalapját, amit meg a szomszéd Feri bácsi készített neki, majd megindult a piacra, kezében egy hűtőtáskával és egy kosárkával, amiben a zöldségeket és gyümölcsöket vitte. Útközben megállt a kedvenc hentesénél és bevásárolt a vasárnapi ebédhez. Miután a hentestől vásárolt ezt meg azt betért még az Ilonka barátosnőjéhez is, akinek jó előre megmondta, hogy süssön neki kenyeret, mert dél körül majd jön vissza a piacról és akkor elviszi. Az unokák imádták a kacsanászai kenyeret, amit az Ilonka néni készített. Mikor a Piri megérkezett a piacra, merthogy az idős árusok őt ott csak úgy hívták, hogy a Piri, olyan figyelem kísérte, mintha legalább egy miniszter lépett volna be az árucsarnokba. Mindenki integetett neki és mosolyogva köszöntötte. Egyedül egy fiatal lány tűnt ki a sorból, aki az egyik sarokban éppen szórólapokat osztogatott valami színes tábla mellett. Piri néni először ügyet sem vetett rá, köszöntötte azokat, akik őt köszöntötték, majd kipakolta portékáját a lány mellett lévő betonasztalra. A pirospozsgás arcú, vöröshajú tinédzser alaposan végignézett az idős hölgyön, nem úgy, mint Piri néni, aki még mindig azzal volt elfoglalva, hogy az áru kipakolása közben fogadja a már jól ismert vásárlóit.

– Pirikém! Hát még mindig neked vannak a legszebb almáid a környéken! Áruld már el, hogy csinálod? – mondta az egyik.
– Már, hogy csinálná, Lajos? Hát mit gondolsz? Akinek ilyen egészséges begoniái vannak, az biztosan szívét lelkét beleteszi a gondozásukba, így van Piri? – vágta rá egy másik úriember.
– Jajj, kedveskéim, hát tudjátok, hogy nincs itt titok! Nem igényelnek ezek egyebet csak figyelmet.
Mindeközben a fiatal lány még mindig a beszélgető idős embereket szemlélte, egyre morcosabban, s úgy tűnhetett ő sem igényelt volna egyebet csak figyelmet.
A vásárlók egymást váltották Piri néni asztala előtt, míg a lánynak továbbra sem sikerült felkelteni a piacozók érdeklődését. Míg nem aztán eltelt pár óra és csillapodtak a kedélyek. Piri néni leült az asztal mögötti székre, majd elővette az ásványvizes flakonját, ivott egy korty vizet, majd megtörölte verítékes fejét. Ekkor találkozott össze szeme a mellette lévő lánnyal.

– Szervusz, angyalom! – szólította meg.
– Csókolom! – válaszolta a lány.
– Igencsak meleg napunk van, ugye? – kérdezte Piri néni.

A lány ettől a kérdéstől, mintha új erőre kapott volna, szemében valami furcsa fény csillant fel, egészen izgatottá vált.

– Nem meglepő ez, hiszen olvadnak a sarki jégsapkák, klímakrízis van, felborult a bolygónk ökoszisztémája, kilátástalan a helyzet.

– Jajj, aranyoskám, ne mondj ilyet! Ez szörnyű. – felelte Piri néni, egészen elszörnyedve.
– Pedig így van, néni! Tudja, például az az ásványvizes flakon, amiből ivott, no, az is felelős, ezért.
– Komolyan mondod? – kérdezte az idős hölgy ledöbbenve. – És mégis, hogyan?
– Hát, tudja… Ha azt a műanyag flakont eldobjuk az nem tesz jót a környezetnek, mert nem bomlik le, de mutatok valamit! – azzal a fiatal lány elővett egy zöldes színű flakont és letette Piri néni asztalára. – Látja? Ez itt algából van, ez lebomlik. Ez nem árt.
– Értem… Értem, angyalom és mondd csak, mi van, akkor, ha nem dobom el az üvegemet?
A kislány meglepődött.
– Nem dobja el? Ezt meg, hogy érti?
– Úgy ahogy mondom, félre teszem és újratöltöm, tudod.
A vöröshajú lánynak erre kissé az arca is elvörösödött.
– Na, de mivel tölti újra? Van erre külön palackozó gépe vagy hogyan?
– Nem, angyalom, merítek a kútból vizet és úgy.
– Hát, igazából… Akkor is ott van még az a műanyag szatyor. – mutatott az asztalon fekvő hűtőtáskára a lány.
– Azért, mert műanyag? No, de angyalom, mire én végzek a piacon a hentes már bezár, márpedig valamikor meg kell vennem a húst és, ha nem teszem bele ebbe a hűtőtáskába, mire itt végzek, megromlik.
– Húst? – a fiatal lány szeme úgy kikerekedett, mint valamely kiéhezett tigrisé, amikor húst lát. – Húst is eszik?
– Ritkán, de igen, vasárnaponként például rendszeresen, amikor a gyerekek lejönnek az unokáimmal látogatóba.
– Tudja néni az a baj ezzel, hogy a vadon élő állatok belegabalyodnak a szatyrába és akár meg is halhatnak.
– Az én szatyromba? Dehát ez már vagy tíz éve nálam van és még egyetlen állat sem gabalyodott bele.
– Tíz éve? Ugyanaz a szatyor? Hogyan? – a lányból szinte záporoztak a kérdések.
– Vigyázok rá, tudod.
– Na jó, de húst enni, akkor sem helyes. Ezek az állatok rengeteg gázt bocsájtanak ki, tudja? Rossz gázokat.
– Értem. És, ha nem eszem meg őket, akkor nem bocsájtanak?
– De, persze, akkor is, de akkor nem kell őket túlszaporítani, érti?
– Értem én angyalom, de az én hentesem biztosan nem szaporít túl semmit. Tudod, ő két házzal lakik arrébb onnan, ahol én vagyok és nekem elhiheted nincs olyan sok disznója, az a kevés meg szépen eléldegél.
– A házban? – a lány felfokozott, hangulata továbbra sem hagyott alább.
– Neem, nem a házban. A disznóólban, tudod a kertjében.
A kislány, ekkorra már végképp úgy érezte menthetetlen a helyzet.
– Jó, tudja mit? Az egyik közösségi oldalon van egy csoportunk, ahol rengeteg információt kaphat, ha tényleg érdekli a klímahelyzet.
– Közösségi oldal? Az valami ifjúsági klub, ahol találkozni szoktatok?
– Nem, nem, nem! Nézze! – azzal a lány elővette a mobiltelefonját, majd ujjával elkezdte nyomkodni a kijelzőjét. Ám, bárhogy nyomkodta a kütyüjét, az nem reagált.
– Ez meghalt… Remek! Megint vehetek egy másikat!
– Meghalt? Ki halt meg? – kérdezte Piri néni ijedten.
– Senki, csak a telefonom, megadta magát. Nem működik.
– Ó, sajnálom aranyoskám. Remélem, azért ez nem hátráltat a munkádban.
– Igazából eléggé…
– Na és mondd csak, nem lehet megjavítani?
– Megjavítani? Egy okostelefont? Tudja egyáltalán mennyibe kerülne a javítás? – ekkorra már vörösebb volt a lány feje, mint a haja.
– Igen, megjavítani, tudod, mint ahogy a cipőt megtalpalják, a ruhát megfoltozzák, vagy tudod még mit? A múltkor elromlott az órám és képzeld el, szóltam a Jancsinak, aki órásmester, olyan ügyesen megcsinálta, hogy azóta jobb, mint újkorában.
A lány a fejét fogta.
– Nem néni, ezt sajnos nem lehet megjavítani.
– Hát tényleg sajnálom.
– Mindegy, összepakolok és veszek egy másikat, különben is elfelejtettem kiposztolni, hogy hol szórólapozok, ezért nem jött ma senki. Borzalom…
A kislány pillanatok alatt szedte a sátorfáját, köszönt, majd elviharzott a piacról. Nem sokkal rá, egy idős férfi sétált oda a Piri nénihez.
– Mi történt Piri? Úgy elsietett ez a lány, talán magadra haragítottad?
– Dehogy haragítottam én Jóska! Elromlott az okostelefonja azért ment el.
– Na azért, akkor minden rendben. – mondta Jóska, miközben homlokát törölgette. – Te Piri, irtó meleg van.
– Tudom Jóska, de képzeld, azt mondta ez a kislány, hogy, ha nem eszek húst, nem lesz melegem!
– Hát azt én már végképp nem tudom Piri…