A jómberkedésnek nincs határa!

Egyes ügyeknél vaddisznókat neveznek át, máskor térdelnek, megint máskor egészen odáig mennek, hogy még a profilképjükre is kiraknak valami zászlót, szimbólumot vagy írást. Ők a 21. század hősei. Ők azok a politikusok, aktivisták, pártemberek, akik évente többször, az íróasztal, kanapé és Starbucks háromszögben seregnyi jóval mentik meg a világot, hogy aztán ezen seregnyi jó árnyékában megbújva visszamásszanak az okostelefon vagy a laptop mögé és jól megmondják a világnak, hogy mit kellene tennünk nekünk, egyszerű, céltalan embereknek, akiknek se zászlójuk, se térdük, se vaddisznójuk.

És nem értik, hogy miért nem értjük. Nem értik, Pista bácsit, aki reggel felkel, rendezi a portáját, megeteti a disznókat, s miután hónapokig gondosan nevelgette kertjében a növényeit, a termés feleslegét kiviszi a piacra. Sőt, egyszer egy héten még arra is veszi a bátorságot, hogy elmenjen a templomba. Olyankor bezzeg térdel. A többi napon legfeljebb a plébániát látogatja meg, ha segíteni kell felszerelni a madáretetőt, lenyírni a füvet vagy lefesteni a kerítést. Ez az emberféle még húst is eszik. Mit eszik? Egyes alkalmakkor olyan borzalmakra képes, hogy saját tojásában forgatja meg a csirkének különböző részeit. Rántott hús. Horribile dictu.

A világ meg elmegy körülöttünk. Úgy megy el, hogy nem tüntettünk idegen zászlókkal, nem osztottuk meg azt a szellemes képet, amin a bátor grafikus egész este dolgozott, a disznót se neveztük át és egyszer sem álltunk ki azért, hogy a villanybojler is házasodhasson. Sőt, közben meg se fagytunk, éhen se haltunk, és ólmot se kapott a háztető.

És azt kérdezik tőlünk, ott az üres, de legalább drága és puccos étterem magányában a babcsírás csakratisztító koktélt kortyolgatva: hogy lehet így élni?

Ahelyett, hogy maguktól kérdeznék: hogy lehet így meghalni?