Machiavelli szerint közös emberi hiba, hogy szélcsendes tengeren nem számolunk a viharral. Én azonban fontosnak tartom hozzátenni, hogy bár a vihar mindenkor minden pusztításával együtt hordoz magában jót és hasznosat, a váratlan vihar bír csak egy olyan különleges hozadékkal, amit más úton talán nem is lehet mesterségesen előidézni.

Ahogy törvényszerű, hogy szélcsendben nem terem jó kapitány, az is tény, hogy a hirtelen támadt vihar tudja csak megkérdőjelezhetetlenül próbára tenni azt, amit igaznak érzünk.

Ennek okán pedig arra jutottam, hogy egy hirtelen vihar közepén a legfontosabb, amit tennünk kell, hogy jól szétnézünk magunk körül és egy életre megjegyezzük azokat, akik az első villámcsapásnál sem torpantak meg, akik a váratlan viharban is ott vannak velünk.

Vannak, akik mindig jól haladnak, de soha nem mennek széllel szembe, mert nincs irányuk. Az ilyen emberek folyton mozgásban vannak, nagy távokat tesznek meg, de nincs kikötő ahova szívesen érkeznének. Mások azt mondják, hajózni muszáj, megint mások s rájuk van a legnagyobb szükség úgy gondolják, hajózni muszáj, a célt tartani kötelező. Hiszem, hogy nyerni bármelyik tud, de győzni csak az utolsó.

Bár közel áll hozzám Machiavelli, nem azt mondom, hogy a cél szentesíti az eszközt, hiszen a bűnt vagy a rosszat megpróbálni megszentelni nem csak balgaság, de gyengeség is. Ugyanakkor azt meg határozottan állítom, hogy a legmélyebb meggyőződéssel az ember bármire képes azért, amiben hisz.

Ez pedig azért fontos, mert az ismert világunk, ameddig mi látunk már nem lesz se szebb, se könnyebb, legfeljebb alkalmasabb, ha kiálljuk.

Amint elfogadjuk ezt már csak egy ősi szabályt kell magunkévá tennünk, melyet ellenfeleink már jóval korábban, elvek, célok és valami magasztosabb jó nélkül is megtettek: szerelemben és háborúban mindent szabad.