Elég szomorú, de megszokott kép vonatozás közben, hogy a szülők a telefonjukba merülnek, akár egy kétórás zötykölődés alatt végig. A kíváncsi gyerkőcök kérdéseire pedig maximum egy „aham, igen…” válasz jön – szemüket fel sem emelve, vagy a gyerek kezébe is oda van nyomva a telefon, hogy addig is elfoglalják magukat…

Tegnap viszont egy nagyon jó élményben volt részem. Miskolcról hazafelé utaztam, s előttem ült egy anyuka a két kislányával. Dolgoztam, így hol a telefonomat nyomkodtam, hol a laptopomon pötyögtem, amikor egyszer csak a hároméves forma kislány hátrafordult, és hangosan gyermeki őszinteséggel rácsodálkozva a világra: „Anya, itt miiiiindenki telefonozik! Nézd! A néni, a bácsi, a kisgyerek… mindenkiiii…”

Az anyukája csak annyit válaszolt: „Nagyon szomorú ez, kislányom.”

Ekkor vettem észre, hogy az anya ölében fekszik a hatéves kislánya, mellette egy mesekönyvvel, és az anyuka kezében nincs telefon. Később a kisebb kislány megkérdezte mit csinálok a gépemen. Mondtam, hogy dolgozom. Aztán mivel a beszélgetést tovább folytatta, hogy amúgy neki is van ilyen játék tabletje ám…a munkát félretettem, inkább beszélgettem vele. Rajta keresztül aztán az egész családdal beszédbe elegyedtem – a két kislány pedig elképesztően cuki volt; visszafordultak felém, faggattak, mindenre kíváncsiak voltak, fecsegtek, mellém ültek, megöleltek, mindeközben a többi gyerek a tabletet nyomkodta körülöttünk csendben a szüleik mellett…

A telefonomat persze hazáig már én sem vettem elő a lányok jelenlétében, s a papíralapú mesekönyvüket jól megcsodáltam.