„Az idő igaz, S eldönti, ami nem az” – nekem ez a kedvenc Petőfi idézetem.

A "függetlenobjektívek" belinkelték a videómat egy nagylétszámú csoportjukba a gúnyolnivaló hírek, Szentkirályi Alexandra főpolgármester-jelölti bejelentése és a Most vagy soha! film közé. Be is indult a gyűlöletcunamijuk. Aztán cikkezett rólam a 444 (nem először), végül a Nemzeti Múzeum előtti ünnepségen kiszúrtam egyik emberüket - nem ismertem, de ahogy mobillal lesifotózott minket a férjemmel a tömegben, nehéz volt nem észrevenni. - Minket szeretnél fényképezni? Szívesen beállunk a képhez! - ajánlottam neki. Csak rázta a fejét. - Újságíró vagy? - kérdeztem. - Igen - válaszolta szűkszavúan és már küldte is be a fotót a szerkibe, az újabb rólunk szóló gumicsonthoz. Még a kétfarkú kutyapárt is kiparodizált bennünket. Jól jöttünk nekik a belső politikai válságuk idején.

Alig értem haza – tudjátok, a sokat gúnyolt vidékre –, amikor észrevettem, hogy ázsiai álprofilok százai estek az ünnepi posztomnak (amibe amúgy egy szót sem írtam, csak az ünnepségen barátaimmal és engem megállítókkal közös képeket töltöttem fel). Azonnal érkeztek a tanácsok telefonon - mint megtudtam, az egész oldal áldozatul eshetett volna a kísérletnek, ha nem avatkozunk be azonnal. De elhárítottuk a támadást.

Milyen jól jönne a nekem esőknek, ha "aRogánék" értesítettek volna a gyűlöletkeltő/irányító csoportjukról és "aRogánék" mondták volna meg, hogyan fékezzem meg a hekkelési kísérletüket!

Ennél azonban sokkal rosszabb a helyzet, az ő szempontjukból. A barátaim, követőim segítettek. Hívtak, írtak, felhívták a figyelmemet dolgokra, amikről fogalmam sem volt, és technikai megoldásokkal szolgáltak. Nélkülük nem állt volna össze a kép a jól felépített támadás lépéseiről, és talán már nem működne az oldalam sem.

De tudom még fokozni. Megismernek az utcán. Egyre többen, egyre többször. A babakocsit toló anyuka, a pincér, a buszsofőr. A postás, a rendőr, a villanyszerelő… Viccen kívül, mindre van példa, Budapesten és vidéken is. Szeretettel bátorítanak, erősítenek. Minden ilyen találkozás fantasztikus érzés, hálával tartozom nekik.

Rosszakaróim kivonhatják az oldalamat a forgalomból, de engem már nem vonhatnak ki a közéletből. Ha ezt akarják, keljenek fel korábban. Aláznak, fröcsögnek, röhögnek? Hízik a májam. Támadják a barátaimat? Csak az elszántságom lesz nagyobb.

„Az idő igaz, S eldönti, ami nem az.” Ebbe beleszólásunk nincs. Úgyhogy egyik nyilvánosság-szakértő barátomra hallgatok, aki ezt írta nekem a támadás kapcsán: „Gratulálok Mónika, ez sokat emel rajtad. Csak jó lendülettel és derűvel tovább!”

Az engem szeretőknek mosolyt üzenek. S az engem megvetőknek, támadóknak is.