Egyszer jártam Szófiában, atlétaként, tizenévesen, a 80-as évek közepén kijutottunk egy „nemzetközi” diákolimpiára. Akkoriban ez óriási dolognak számított. Vonattal utaztunk. Nem emlékszem, pontosan hol, de valami iparvidéken keresztül vitt az utunk - gyerekként sokkolt az ott tapasztalt nyomor. Düledező parasztházakra emlékszem, amiknek az egyik fele piszkosfehér, másik fele koromfekete volt (a közelben működhetett egy gyár, ami okádta a füstöt). A vonat mellett mezítlábas, rongyos gyerekek koldultak, kidobáltuk az összes szendvicsünket az ablakon. Meg a vécépapírjainkat (akkoriban ilyesmi nem volt a vonaton), és a szappanjainkat is. Sosem felejtem el: az egyik kisfiú beleharapott a szappanba, és én megértettem, hogy „gazdag” gyerek vagyok.

Harminc év távolából a versenyre sajnos már egyáltalán nem emlékszem. Ha Szófia és Bulgária kerül szóba, az agyam mindig ugyanezt a szappanharapdálós fekete lemezt teszi fel. Természetesen Bulgária már nem olyan, mint akkor volt. Gyönyörű tájairól, tengerpartjáról, kulturális fellegvárairól, kolostorairól, számos más csodájáról híres. Ezért is viselt meg a tragikomédiába fulladt hercehurca a magyar futballválogatott „fogadtatása” körül. A méltatlan előzményekhez képest (az öngól szerintem szimbolikus is) gyönyörű eredmény született! Ismét kijutottunk az EB-re, s én feltettem elmémben a régi helyére az új lemezt, ami a barátságtalan idegenben is a magyar sportolók helytállásáról szól.💪♥️