Régen láttam a Marsit, tudjátok a mentőexpedíciós filmet, amiben azt hiszik, hogy egy viharban meghal egy űrhajós, de életjelet ad magáról, és ciki lenne magára hagyni a vörös bolygón. Rémlik a filmből egy jelenet, nézzétek el nekem, ha pontatlanul emlékszem, amiben a kommunikációs tótum faktum valami olyasmit szól be egy NASA vezetőnek, hogy mégis, mi a terve, milyen közleményt adjanak ki az esetről? „A Marson felejtettünk egy embert, bocsika! Aláírás: a NASA?”

Ez jutott eszembe Ursula von der Leyen flegma reakciójáról, amit a Barátság kőolajvezeték felrobbantásához kedvet kapó Zelenszkijt leleplező Washington Post cikk kapcsán produkált. Újságírói kérdésre mindössze azt sikerült böffentenie elnök asszonynak, hogy „Semmit nem tudok erről” – és slussz. Tán kuncogott is egy halványat.

Ha én lennék Ursula kommunikációs tótum faktumja, azért megkérdezném tőle, hogy mégis, mi a terve, milyen közleményt adjunk ki az esetről? „Az általunk fényesre nyalt ukrán elnök állami terrorizmus keretében fel kívánja robbantani egy európai uniós tag szuverén ország, Magyarország gazdaságát ellátó kőolajvezetéket, de minket hidegen hagy, bocsika! Aláírás: az Európai Bizottság”?!

Azt a rézfán fütyülő rézangyalát, Ursula! Eddig ravasznak hittem, de hála a drága a jó égnek, van annyira önelégült, hogy hibát hibára halmozzon. Olyan zsigeri gyűlöletet táplál hazánk iránt, hogy egy mezei újságírói kérdésre is kibukik Önből az őszinte.

Nem a szavaiban, hiszen álmából felkeltve is felmondja, hogy jó a hóembernek a napon, hanem a metakommunikációjában és abban, ahogy egy kellemetlen értesülést elharap. Önleleplezésből jeles, Ursula, csak biztatni tudom a folytatásra. Ugyanaz a fényes jövő vár Önre is, mint a robbantós barátjára. Mi kivárjuk, türelemmel.