Borzasztóan röstellem magam, a cukorborsópalánták, ha most tehetnék, sikongatva ugrálnának a fejem tetején, és igazuk is lenne, mert azzal hitegettem őket, amikor még magok (borsószemek voltak), hogy nálam aztán király életük lesz, s ebben a hitükben tartottam őket kispalánta korukig, ám ki kellett volna ültetnem egy hete mind, de én halogattam, hol ezért hol azért, most már késő... Bár életben maradnak, de fakó levélkéik között virágbimbót látok, ami azt jelenti, hogy szűkös kis cserepükben elkezdték az előre menekülést (virágzás, magérlelés=túlélés), így már biztos nem növekednek a palánták az égig, lesz vagy egy maroknyi cukorborsóm ebből a körből, nem egy kosárnyi, amennyi lehetne, és meg is érdemlem. Én, az önfenntartásra buzdító mintakertész! Tök ciki. Szerencsém, hogy van még egy rakás magom, és szakaszosan lehet őket vetni (többször egymás után), de akkor is, ez a kör az én saram. Sok embernek csak egy ablakpárkány jut zöldet nevelni, nekem meg egy kiskert és nem becsülöm eléggé... Bocsássa meg a jóisten a gondatlanságomat, megfogadtam, hogy többé nem fordul ez elő. Az élet (a növényi is) kincs, a saját élelmiszer pedig felbecsülhetetlen érték.