Ne adja Isten, hogy szükség legyen rá, de ha egyszer bekövetkezne, hogy kötelezővé kellene tenni a sorkatonai szolgálatot (a háborúpárti álláspont, jelzem, ezt jelentené, nem majd valamikor, hanem rögvest), tudjátok, kikkel szolgálnék szívesen egy szakaszban? Mióta felszereltem tartalékosnak, kábé egy rajnyi jött össze belőlük. Azokkal a lacafacaházáról posztjaim alatt bekiabálókkal, akik szerint ócska propaganda a számból a béke, mert már „katonaruhában parádéztam”. Hogy mi??? Parádéztam??? Kikérem minden katona nevében ezt a hangot. Az egyetlen „parádés pillanat” a felszerelésem óta az eskütétel volt, eddig a legszentebb mozzanat az életemben, majd megfagytam a kecskeméti reptéren a téli szélben, de szégyelltem, hogy fázom, hiszen „a katona nem fázik, csak érzékeli a hideget”, úgyhogy összeszorítottam a fogam, és csak arra koncentráltam, hogy az esküre emelt kezem ne remegjen, amikor azt mondom, „ÉLETEM ÁRÁN IS megvédem… Isten engem úgy segéljen!”. És baromira nem volt parádés a kiképzés, persze sokat lehet még fejleszteni a magyar kiképzés rendszerén, de kimozdítja a tespedt popókat a komfortzónából rendesen, az összes ilyen hangoskodót meg de jó lett volna magam mellett tudni, harcászaton, mondjuk, hogy ott jártassa a száját, földön kúszva-mászva teljes felszerelésben, kalasnyikovval a kezében, szusza fogytáig… Hát ki a bánatos élet őrzi egy ország békéjét és biztonságát, ha nem a katona? Csak erre válaszoljon nekem az összes kanapégombóc logikai bukfenc két beszólás között. Ha pedig nincs értelmes válasza erre, mutassa meg, mire képes a NEM virtuális térben, jelentkezzen tartalékosnak, ott lesz lehetősége levezetni a fölös energiáit. Azt a betyárját.