A hegyező nélküli ceruza története
Három napra vackoltam el magam a világtól egy simalapos füzettel, egy filigrán, Karády Katalin cigarettáját idéző ceruzával, homlokteremnek tóduló gondolatokkal, s az elszántsággal, hogy az egymásba kulcsolódó betűk jövőre megvalósuló stratégiává érnek. Épp a kávét kértem ki a bárban, tele izgalommal, hogy az első sorokat rögvest papírra vetem, amikor belém nyilallt, hogy nem hoztam hegyezőt.

Hagyjuk, hogy írhatnék tollal is, vagy faraghatnám a ceruzát késsel. Nézzük a kihívás allegóriáját: a ceruza bár teljes hosszában pompázik, egy hegynyit használhatok fel belőle. Ha óvatlan vagyok, akár ki is törhet az a hegy. Ha sok felesleges gondolatot fickálok, nem jut a lényegre grafit. Tudtátok, hogy a grafit méhsejtszerű réteges szénrácsokból áll, amik egymáson elcsúszva hagynak nyomot a papíron? …Hopp, máris egy kósza, céltalan gondolat, ami a hatékonyság rovására megy!

Amikor úgy érezzük, fenemód felkészültünk valamire, mindenünk megvan ahhoz, hogy megvalósítsuk, és hirtelen az orrunkra koppint a piszlicsáré valóság, akkor derül ki, hogy minden tudásunk pont annyit ér, amennyit spontán használni tudunk belőle. Ismerek olyan vendéglátóst, aki az új, csilli-villi kávézója nyitásának napján nem találta a kiskanalakat…

Szóval fogom a ceruzát, mit sem törődve a hosszú ceruzabéllel. Ösztöneim, sugallataim, intuícióim esszenciáját hajtom a hegyére, és susogjon bár száz lap a füzetben, nekem elég kell legyen egyetlen oldal, hogy felrójam rá a célt, s a legfőbb stációkat, amik annak eléréséhez vezetnek.
Még jó, hogy nem hoztam hegyezőt. Felesleges, hiszen bármily piciny az a ceruzahegy, arra biztosan futja belőle, hogy Áldott Karácsonyt írjak vele Nektek!️

Szívből köszönöm a kitartó figyelmeteket, és a türelmeteket, amiért elviseltétek, hogy alig posztoltam valamit az elmúlt hónapokban. Mostantól másképp lesz! Legyen gyönyörű Nektek az ünnep!