Miniszterelnök akar lenni, Orbán Viktor helyébe lépni... vagy valami másról van szó?
A választ Magyar Péter személyiségének alapos és szakszerű lélektani elemzésével kaphatjuk meg.
Kezdve a gyerekkortól, ahol az ún. „érzelmileg elérhetetlen szülő” tipikus esetével szembesülhetett. Amikor a szülő - elsősorban az anya – nem mutat érzelmet, nem ismereti meg a gyerekkel a szeretet mintáját (sémáját – hogy még szakmaibb kifejezést használjunk). A gyerek így állandóan megfelelni akar, hogy ne érezzen folytonos kivetettséget.
A gyerekben ugyanis neveléssel, éréssel alakul ki az önazonosság, az ún. „szelf”. Amire ugyan rárakódik egy csomó réteg a későbbi élete során, de ha egészséges, egységes a „belső én”, akkor az ki is tud bontakozni, illetve mások számára is elérhető lesz, tudnak kapcsolódni hozzá, és ő is másokhoz. Kicsit olyan, mint a hagyma: a lehántott rétegek alatt a közepén ott van a picike, gömb alakú, szívre, magra hasonlító, tovább már nem hámozható darab. De ha késsel vágjuk ketté, akkor ez a rész sem marad egyben, ez is széthasad.
A nárcisztikus személyiségeknél épp ez történt: gyerekkorban kettétört az érzelmi fejlődésük; nem alakult ki egységes, koherens éntudatuk. A pszichológia gyakran beszél az emberben lévő „belső gyermekről”; alapvetően pozitív fogalomként. A személyiségnek ez a része a tisztaságot, az őszinte, önzetlen szeretetet, a könnyedséget, játékosságot, kedvességet, humort hordozza magában, felnőtt korban is. A belső gyermeket azonban „gondozni” kell. Ez egyszerre jelenti a kibontakozás támogatását, az őszinte, gyermeki (nem gyermeteg!) személyiség megélésének lehetőségét, ugyanakkor a fegyelmet, a határok meghúzását is. A nárcisztikusoknál azonban nincs egészséges belső gyermek – mert már gyermekkorban eleve el lett fojtva. Hanem egy sérült gyermek alakult ki bennük; amit aztán visznek is tovább magukkal.
De emellett, sőt, éppen emiatt, egyfajta önvédelemként, a felnőttkori adaptációhoz a nárcisztikus kialakít egy másik szelf-et, amit aztán túl is tol. Felépít magában egy önmagát nagyra tartó, mindent és mindenki mást állandóan bíráló, felelősségre vonó, faggató-vallató, grandiózus személyiséget. (Ezt „kritikus szülő” énállapotnak is nevezzük.) De a kettő között állandóan megmarad a dichotómia. A grandiózus énje mindig elnyomja a belső, sérült gyermeket. Így kialakul egy folytonos ún. szégyendinamika, súlyos önértékelési problémákkal. Amira aztán megint ad egy önvédelmi reakciót. Amikor szembesítik, például a hazugságaival, tévedéseivel, vagy simán csak valamivel, amit korábban mondott, de azóta már máshogy gondolja, akkor nincs semmiféle belátás, önreflexió. Szégyen van és bosszú van – utóbbi a védekező mechanizmus.
Magyar Péter nárcisztikus személyiségének működése 5 pilléren alapszik. Ezek: 1. Kóros biztonságra törekvés, 2. Kóros kontrollmánia, 3. Intenzív érzelmek kiváltása másokból, 4. Szex, 5. Pénz.
Ha mind az 5 pillér stabil, ki van elégítve, akkor benne tud maradni a kapcsolatban. Nem csak a romantikus, hanem bármilyen emberi kapcsolatban. De ezek a kapcsolatok nála mindig attól függenek, hogy ki mit tud hozzátenni az 5 pillér kiszolgálásához. Ezt úgy mondjuk: a kapcsolatai „ellátmány-alapúak”. Nincsenek valós érzelmek. (Mivel az érzelmi fejlődése már korábban megrekedt.) Ugyanakkor tudja, hogyan kell ezeket az érzelmeket „leszimulálni”, azaz kognitív módon, „agyból” képes olyan megnyilvánulásokra, amelyek érzelmeket utánoznak; akár kifejezetten meggyőzően. Így tudja eljátszani a gyerekei iránti szeretetet is (főleg a Facebook-on, illetve általánosságban a közönség felé). Bármit képes eljátszani. Az egész élete szerepjátszás. Az empátia teljes mértékben hiányzik belőle. A gyerekekért, a családért, a szegényekért, az országért, a hazáért mutatott aggodalom, törődés sohasem valós. Pont leszarja mindegyiket. Mindössze két motiváció képes hajtani: a hatalom (akár anyagi, fizikai, érzelmi, stb.) megszerzése, hogyha pedig ez nem sikerül, akkor a bosszú.
Amíg a közeg, amiben él, kiszolgálja az 5 „pillért”, addig ő is kiszolgálja a közeget, ráadásul szervilisen, behízelgően. Amíg megkapta a Fidesztől a pozíciókat és az ezekkel járó pénzt, addig „fürdött az ellátmánytömegben”, amit a (politikai) közösség adott neki. A grandiozitása ki volt elégítve.
A fordulat akkor történt, amikor a felesége miniszter lett. Itt ugyanis elindult, pontosabban újra előjött egy új, a gyerekkorban rögzült dinamika, a kivetettségtől való rettegés. A felesége – ahogy korábban az anyja – elérhetetlenné vált, nem lehetett kontroll alatt tartani, annyival magasabb lett a pozíciója. Legalábbis ez az érzet alakult ki Magyar Péterben. És mivel többé nem tudta irányítani a nőt, ezáltal tovább „etetni” a saját grandiozitását, így előtört belőle, vagyis pontosabban szembesült a saját kisebbrendűségével. És ahhoz, hogy ezt a kínzó érzést kompenzálni tudja, elkezdte egyre jobban leértékelni, degradálni a feleségét.
Itt azt a pszichológiai, tankönyvi esetet látjuk, amikor a „senki” a másik „valaki” által lesz „valami”. És ráveszi a „valakit”, hogy csak vele foglalkozzon. Mert mindennek róla kell szólnia. És ehhez minden eszközt bevet. Bántalmazza, zsarolja, fenyegeti. Ebben az ún „leértékelési fázisban” tipikusan jellemző a nárcisztikusra, hogy titkos hangfelvételt készít, nyomkövetőt szerel fel a társa autójára, bekamerázza az életterét, ilyenek. Ezt persze leggyakrabban a „biztonsággal” magyarázza. Valójában a saját biztonságát és kontrollját akarja ezzel fenntartani. Mert ha ez nincs, veszélybe kerül a grandiozitása, és szorongás alakul ki benne. Ha ez megtörténik, ilyenkor jön elő az addig „rejtőzködő” (vagy szándékosan elrejtett) sértett gyerek, és megy át a grandiózus nárcisztikus egy pillanat alatt ún. vulnerábilis nárcisztikosba. Azonnal képes áldozatpózba vágni magát. És szó szerint kúszik-mászik, könyörög, fogadkozik...vagy akár öngyilkosságot is színlel. (A „kritikus szülő” énállapot tehát átmenet nélkül váltakozik a „sebzett gyerek” énállapottal. Ami teljes mértékben hiányzik, az az ún. „egészséges felnőtt” én állapot.)
Sőt, a grandiózus vs. vulnerábilis nárcizmus állapotai (amik ugyan toxikusak, de nem feltétlenül erednek rosszindulatból) egy idő után egy harmadik típusban, az ún. malignus nárcisztikusban tudnak egyesülni. Aki már büszkén és vállaltan goromba és gonosz másokkal, tudatosan akar mindenkit leuralni; akinél a paranoia és az agresszivitás már mindennapos. Az ilyen nárcisztikus személyt nem véletlenül nem bírja hosszú távon elviselni senki; mindenki megutálja a környezetében, mindenkivel összeveszik. (Kivéve esetleg azokat, akik képesek és hajlandóak vég nélkül elismerni az ő „nagyszerűségét”, és soha semmilyen, bármily mérsékelt kritikát sem fogalmaznak meg vele szemben.)
Ugyanakkor előszeretettel keresi az olyan helyzeteket, amiket biztos, hogy nem tud megugrani. Mégis belemegy ezekbe, mert a grandiózus énje hajtja. Ám a sérült gyerek folyamatosan „lázad”. És bízik benne, hogy a grandiózus énje egyszer megtörik. (Igen, ebből a személyiségzavarból valóban kialakulhat a konkrét skizofrénia is.) És amikor megtörik a grandiózus én, az az ún. „mortifikációs szakasz”, aminek aztán a vége az ún. „nárcisztikus kollapszus” lehet.
Magyar Péter most ebbe a szakaszba lépett. Bár önreflexiója nincs, de annyi sütnivalója azért bőven van, hogy belül ő maga is tudja: totálisan alkalmatlan a miniszterelnökségre. Sem a teherbírása, sem a konfliktustűrő képessége, higgadtsága, stratégiai tervezőkészsége, sem a bonyolult kérdések egyszerű részfeladatokra való redukálásának, sem az egyedi ügyek nagyobb rendszerbe integrálásának képessége nincs meg benne. Nem is a miniszterelnökségért csinálja az egészet. Még csak nem is Brüsszel kiszolgálásáért – bár az onnan érkező nem kevés pénz egyértelműen vonzó, és részleges motivációként meg is jelenik nála. De mi akkor a fő motiváció?
Mielőtt ezt kifejtenénk, még egy fontos kérdést meg kell válaszolni: miért tud ennyi embert maga mellé állítani? Hiszen tényleg mindenki megutálja a környezetében. Számos politikusjelölt és aktivista hagyta már ott, teljesen kiborulva. A nőit is cserélgeti, de a munkatársait is rotálja. Kicsit felemeli, aztán lealázza, eltiporja őket. Mégis, sokan azért azonosulnak vele, mert a társadalmat tükrözi vissza. Egyrészt sokan vannak, akik hozzá hasonlóak. Akik maguk is vagy terrorizálják, vagy legalábbis szeretnék kontroll alatt tartani a környezetüket. És „bejön” nekik ez a figura, aki – legalábbis látszólag – meg is tudja ezt valósítani. Similis simili gaudet – hasonló a hasonlóak örül, ahogy a régi latin mondás tartja.
De nem csak a közte és az őt követő, egyre jobban „lecsűrhésedő” elégedetlen, sértett, frusztrált emberek közti hasonlóság teszi őt a vezérükké, emelik piedesztálra, tartják a saját hősüknek. Emellett a kommunikációja kiválóan ki is szolgálja a protest hangulatukat. A „mindenki hülye, csaló, tolvaj, propagandista, stb, takarodjanak - csak én vagyok csodálatos!” A mentalitása, a kijelentései, az egész effajta viselkedése jól rezonál az egyébként szintén simliző, sumákoló, zavarosban halászó, de önmagát mindig felmentő, a poszt-kádári magyar társadalomban még mindig széles körben megtalálható emberekkel (és az ő hasonló mentalitású gyerekeikkel).
Azt, hogy ő mekkora korrupt csaló, hazudozó, meg hogy úgy általában milyen a valós személyisége, azt nagy elővigyázatossággal – és elég sikeresen – rejti el a benne nagyon hinni akaró, ezért elképesztő méretű szemellenzőt hordó választói csoportokkal. Eljátssza (és el is tudja hitetni), hogy ő megvilágosodott, és szembefordult a „hatalmasakkal” hogy a „nép fia”. Ha kell, azt is eljátssza, hogy ő egy nagy magyar hazafi. De még ahogy viszi, sőt, már ahogy tartja a zászlót, abból is süt a mesterkéltség, a szerepjátszás.
Van azonban egy ember, akit végtelenül, megváltoztathatatlanul és reménytelenül csodál. Ez pedig: Orbán Viktor. Aki sokáig etette az ő grandiozitását. Orbán nagyságából, Orbán fényéből egy kicsit neki is jutott. Persze mindig ki is erőszakolta magának, hogy jusson; hogy az első sorban ülhessen, és ott tapsolhasson. De ez a „szórt” fény, ez a „lepattanó” is sokáig elég volt neki ahhoz, hogy büszkén és elégedetten kihúzhassa magát. És henceghessen a kapcsolataival. (Amik persze valójában a felesége kapcsolatai voltak.)
Mert hencegni, kérkedni is imád. Most épp azzal, hogy ő mennyire bennfentes, mennyi mindent látott, mennyi mindent tud. Amit most aztán „jól kitálal”. Valójában tehát most is Orbánól él; most épp az Orbán elleni protestből. Olyan, mint Orbán, sohasem lesz, sohasem képes lenni, és ezt ő nagyon is tudja. És még csak nem is ez frusztrálja...
Ha ne adj’ Isten, nyerne is a Tisza, nem kérdés, hogy nem ő lesz a miniszterelnök. Totális alkalmatlanságával, a kompetenciák teljes hiányával a megbízói, finanszírozói, a nemzetközi globalista-liberális körök is abszolút tisztában vannak. Karácsonyt vagy Dobrevet vélik sokan csendben ülni a kispadon, „melegíteni” a pálya szélén. De szerintem inkább Bajnai. Aki még csak nem is a kispadon ül, hanem bent van az öltözőben, hogy kint egyelőre senki se lássa. Az is lehet persze, hogy a most hirtelen előbukkant Kapitány István a kiválasztott személy.
Ilyen esetben is megtörténhet a kollapszus. Hogyha pedig veszítenek, és Magyarnak kell elvinnie a balhét, akkor pláne. És még a családja sem lesz ott mögötte, mint a tökkelütött Márki-Zay-nál négy évvel ezelőtt. De Magyar Péter ezzel a nagyon is valószínű forgatókönyvvel egyáltalán nem foglalkozik. Mert hajtja előre a bosszúvágy. És a saját grandiozitása visszaszerzésének reménye. De nem Orbán Viktort akarja legyőzni. Orbán Viktor továbbra is bálvány számára.
A valódi ellenség Varga Judit. Aki ellen még most is harcol. Mivel az anyja ellen nem tudott harcolni (esélytelen volt), a feleségéből „gyártotta le” a saját anyját. Akinek a rajongását erőszakkal ki tudja kényszeríteni. Akit ha legyőz, attól olyan érzést vár, mintha az anyját győzné le. És a legyőzött „anyjától” már végre megkaphatja a soha meg nem kapott, de hőn áhított szeretetet.
Persze, hogy valójában akkor sem nyugodna meg a lelke, ha ez sikerülne. De ez a racionális gondolkodás lenne. Egy lelkileg ennyire sérült, a sérüléseit ekkora nárcizmussal kompenzálni próbáló emberből viszont hiányzik a racionalitás. Neki bizonyítania kell. Hogy igenis ő a legfaszább csávó a világon.
De mivel azt is tudja mélyen belül, hogy egyáltalán nem annyira fasza csávó, ezért a legyőzni kívánt ellenfél (a volt felesége) jelenlététől „le is fagy”, ideges lesz, csapkod és kapkod. Valahol még akár sajnálatot is érezhetünk Magyar Péter iránt.
És mielőtt bárki is azt gondolná (esetleg egy-két idetévedt – bocsánat, idevezényelt – tiszás troll fröcsögni kezdene), hogy felcsaptam botcsinálta pszichológusnak... Nem. Bár mostanában legalább annyit foglalkozom ezzel a témakörrel, mint a politikával, ám a jelen cikkben olvasható alapos elemzés összeállításában egy nagyon profi szakember is a segítségemre volt. Ő maga természetesen nem szólalhat meg, mert a zömében – vagy legalábbis a befolyásos hangadóit tekintve – vérbalos pszichológus-társadalom azonnal meglincselné. Így működik ez a szakma: Magyar Pétert ajnározzák, istenítik, védik, simogatják, reklámozzák. Ki érdekből, ki önátverésből, ki vágyvezérelten... ki pedig sima korlátoltságból. De köztük is vannak, akik nem tagadják a valóságot, nem akarják átverni a „pácienseket”.