Összecsaptunk Pogátsa Zoltánnal. Nem értettünk mindenben egyet, de talán formáltuk egymás gondolkodását.

Szerintem az a fontos – és ebben megerősít, hogy Ázsia legnagyobb tudományos kiadója kiadta a könyvem angolul –, hogy fenntartható megoldást sikerült találnunk a középosztályok sorvadására. Ami nem segélyalapú, és nem bünteti a gazdagokat sem csak azért, mert gazdagok, de minden olyan spekulánstól lehetőséget von el a kiskapuk bezárásával vagy tényleges különadóval, aki ki akarja vonni magát a közös teherviselésből. És azoknak segít, akik 𝐝𝐨𝐥𝐠𝐨𝐳𝐧𝐚𝐤, 𝐠𝐲𝐞𝐫𝐦𝐞𝐤𝐞𝐭 𝐧𝐞𝐯𝐞𝐥𝐧𝐞𝐤 𝐞́𝐬 𝐯𝐚́𝐥𝐥𝐚𝐥𝐤𝐨𝐳𝐧𝐚𝐤
a munkára és a vállalkozásokra rakódó közvetlen adók csökkentésével,
az egykulcsos személyi jövedelemadóval,
az egyszámjegyű társasági adóval,
a családi adókedvezményekkel,
az otthonteremtési és otthonfenntartási kedvezményekkel, mint a CSOK, az Otthon Start, a rezsivédelem, a Babaváró,
a tanulást és munkába állást segítő programokkal, mint a Tanítsunk Magyarországért Program, a Dobbantó, a nagyvonalú szakképzési ösztöndíjak és az ingyenes felsőoktatás, a diákhitel, a munkáshitel, a fiatalok SZJA-mentessége, valamint két szakma és egy résszakma megszerzésének ingyenessége.

Gazdag vállalkozókra pedig szükségünk van. Ők nem a középosztálytól és a szegényektől veszik el a lehetőséget, hanem a külföldi gazdagoktól szerzik vissza a hazát. Svédországban mind a mai napig a tőzsdei részvények 40 százalékát 15 nagy család birtokolja. Nekik is ott, és a mieinknek itt történelmi feladata, történelmi felelőssége van. Egy olyan haza építésében vesznek részt, ami velük ütésállóbb, magabíróbb és strapabíróbb, mint nélkülük. Ezzel az érzéssel és gondolattal kell kelniük és feküdniük.

A szegényeknek kiutat mutatunk a munkán és tanuláson keresztül a szegénységből. A középosztályt abban segítjük, hogy egyről a kettőre előre tudjon lépni, a gazdagokat pedig abban, hogy szerezzék vissza a baloldal által eltékozolt hazát. Ez így meritokratikus, érdem szerinti. Nem tökéletes, de erre inkább érdemes törekedni, mint a kommunizmusra.