“… tehetségtelen ember, ezért okkal mellőzött, ezért aztán sértődött, bosszúszomjas és nem túl erős jellemű ember.

Ott hatalmasodott fölötte a nagy államférfinak, a valóban nagy államférfinak, Tisza Istvánnak az alakja. Gyűlölte őt, rettegett tőle, valószínű titokban imádta is őt. Tudta, hogy soha nem lesz olyan, mint ő.”

Nagyon erős ünnepi beszédet mondott Tubán József nagytiszteletű úr Csornán a nemzeti összetartozás napján.

Tisztelt Megemlékezők, kedves Csornaiak!

Trianon 106. évfordulóján vagyunk együtt azért, hogy megemlékezzünk történelmünknek erről a súlyos, szomorú, sötét időszakáról. Tehát történelemről lesz szó. S a történelemnek mindig vannak máig és a mán túlmutató tanulságai is. Tegyük fel a kérdést először: történhetett volna-e másképpen? Tudom, hogy nem történelmi a kérdés. De vajon kiben bízhatott volna a magyar 106/107/108 évvel ezelőtt?

A világ már csak akkor is olyan volt, mint mindig, hogy voltak szövetségeseink és voltak ellenségeink, hiszen éppen háborúban álltunk. Voltak szövetségeseink, akikhez körömszakadtáig ragaszkodtunk, és akik jó szokásuk szerint magukkal rántottak bennünket háborúba, veszteségbe és aztán mind abba, ami ezzel a háborúval járt. Trianon ennek a jelképe és valósága.

Emlékezzünk az államférfi, Tisza István szavaira. A világháború előtti napokban koronatanácsban hangzott el: „ebben a háborúban mi semmit nem nyerhetünk, de mindent elveszthetünk”. Egy puskalövés sem dördült még el. Egyetlen századot sem vittek még el a frontra, s egyvalaki, magyar miniszterelnök ezt így kijelentette. Leszavazták és mentünk háborúba a németek oldalán és fejeztük be a nemzet majdnem elvesztésével.

S aztán voltak ellenségeink igen, ők a győztesek. A történelem feketén-fehéren kimutatta az első világháborút, mi elveszítettük, ők megnyerték. Nem foglalkoztak velünk. Voltak persze humánus szavak, mindenféle emberi meg európai értékek. Ez a valóságban annyit jelentett, a magyarnak hallgass a neve, ami pedig nekünk kell, azt elvesszük. És örüljetek annak, ha valami még megmarad. Birodalmak között vergődött a magyar, és mindenki úgy cselekedett, ahogyan az érdekei kívánták.

És hát bizony így van ez mindig. Vannak ellenségeink - ma is vannak, vannak szövetségeseink - ma is vannak, és mindig lesznek is, de barátaink nem. Csak magunkra számíthatunk, hogy kiállunk az érdekeink mellett, mert ha nem tesszük, ha lemondunk bármiről is, kíméletlenül lesöpörnek minket az asztalról a szövetséges is, az ellenség is.

Akik kiálltak a hazáért, akkor 1918/’19/’20/’21-ben a rongyos gárda, a salgótarjáni köztisztviselők, bányászok, munkások, a Székely Hadosztály. A tárgyalóasztalnál a győztesek szemébe az igazságot odavágó térképkészítő Teleki Pál, meg Apponyi Albert. Ők a mi hőseink, akik vesztes helyzetben is kiálltak a nemzet mellett, mert tudták, ha nem teszik, ha az utolsó, utolsó utáni kétségbeesett és fölöslegesnek tűnő, vagy annak bizonyult lépést nem teszik meg, akkor még rosszabb lesz. Akkor még nagyobb tort ül a nemzet fölött az, aki a nemzet vesztére tör.

Másodjára gondoljunk bele abba, hogy mi is volt Trianonnál az igazi tragédia, és nem kell félni, nem fogok én most adatokat sorolni, négyzetkilométereket, létszámokat, elveszített fontos területeket, ezt elolvassuk a történelemkönyvekben meg a lexikonokban, ott a helyük, meg a háttértudásunkban. Egy valamire figyeljünk oda. Volt itt már minden: tatár, török, német, szovjet és közte is sok minden. Katonai megszállás. De minden ilyenből föl tudtunk állni, ha a nemzetet összefogta az arra alkalmas vezető. Trianonnal kapcsolatban csak egy Károlyi Mihály nevét tudjuk emlegetni. Kétségkívül jó és patinás családból származó, személy szerint azonban tehetségtelen ember, ezért okkal mellőzött, ezért aztán sértődött, bosszúszomjas és nem túl erős jellemű ember. Ott hatalmasodott fölötte a nagy államférfinak, a valóban nagy államférfinak, Tisza Istvánnak az alakja. Gyűlölte őt, rettegett tőle, valószínű titokban imádta is őt. Tudta, hogy soha nem lesz olyan, mint ő. Tudjuk, hogy Tiszát meggyilkolták az úgynevezett őszirózsás forradalom, a puccs napjaiban úgy tudjuk, hogy Károlyi Mihály erről nem tudott, de hogy repesve örült neki az biztos, mert többé már a nagy államférfi nem állhat oda a kisszerű, semmit nem érő ember mellé, hogy bárki is összehasonlíthassa őt. Károlyi Mihály elmegy Belgrádba és közli, hogy a már megállapított fegyverszüneti vonalak helyett legyen egy jóval rosszabb, kedvezőtlenebb vonal. Jöjjön beljebb az ellenség, foglaljon el területeket Magyarországtól. Pacifizmust hirdetett, beszüntetett minden ellenállást, ez is az ő jelleme. Telefonon kineveztette magát miniszterelnökké a királlyal, majd a királyt jelképesen megfosztva trónjától kikiáltotta a köztársaságot, a népköztársaságot. Ingyen szállíttatta a románokat a gyulafehérvári gyűlésre, hogy kimondják Erdély elszakadását. S miközben a haza veszélyben volt, hadügyminisztere a parlament lépcsőjén tántorogva, részegen azt mondta, hogy nem akar többé katonát látni. Na ez az igazi tragédia. Mikor válsághelyzetben az ország kormánya nem egy tehetséges államférfi kezében van, hanem egy jellemtelen, tehetségtelen, a hazának el nem kötelezett, semmire nem való ember kezében. Ez a nagy tragédia, ez volt Trianon igazi tragédiája.

S harmadjára gondolkodjunk el azon, hogy mindez megtörtént. Megtörtént, ezt vissza már nem tudjuk fordítani. És most, 2026. június 4-én, ebben a megcsonkított hazában, de egyébként azon túl is. Számtalan helyen gyűlnek össze honfitársaink, talán még ott is, ahol nem szívesen látják ezt és nem biztos, hogy örömmel engedélyezik és magyarul emlékezünk meg a tragédiáról, mert megmaradtunk. Bármi is volt a célja azoknak, akik kimondták a döntő ítéletet, mi magyarok most is több mint 100 év után is itt vagyunk, magyarként, mert magyarnak lenni hivatás, nem vagyunk többek mi a világ összes többi népénél, nem vagyunk előrébb valók, de ezen a földön a mi hivatásunk a hazát építeni, megtartani és megőrizni. Nézzük meg, mi történt a trianoni győztesekkel. Az akkor létrejött országok egy része már nem létezik. Jugoszlávia, Csehszlovákia a legfiatalabbak nem is tudják, hogy ez mi volt. A térképen ma már nem találjuk. Románia? Hát lassan a 60. kormányválság következik be a rendszerváltás óta. Ausztria? Ott már több az Ahmed, mint a Hans. Ukrajna? Mesterségesen létrehozott, soha nem volt ország, egyik fele a keleti szomszédé, a másik fele nyugati oligarcháké.

Mi meg magyarként mi meg itt vagyunk. Miért? Hadd mondjak el valamit, kevesen tudják. Akkoriban, amikor Károlyi Mihály köztársasági elnök Gyulafehérvárra szállíttatta a román elszakadást szorgalmazó szavazókat a magyar állam költségén, Északnyugat-Magyarországon, a mai Nyugat-Szlovákiában, még Trencséntől is északra, ahol csak szlovákok éltek már évszázadok óta. Megindultak a cseh légiók befelé az országba, szlovák nemzetőr csapatok alakultak, és telefonon, táviratban értesítették az illetékes főispáni és nem tudom milyen hivatalokat, hogy ellenség tört be az országba, tegyetek valamit. Mondom szlovák nemzetőr csapatok, mert aki ebben az országban él, beszéljen bármilyen nyelven, az magyar és ezen a földön és ehhez a földhöz kapcsolódóan van hivatása magyarnak lenni. Nem adhatunk föl semmit. Elvehetnek mindent, de egy tapodtat sem tágíthatunk. Nem adhatunk oda semmit magunktól. Egyetlen hektár szántóföldet se a külföldi nagyvállalatoknak, amik áhítoznak rá. Egyetlen gáztározót sem a külföldi cégeknek, akik áhítoznak rá. Egyetlen városrészt se azoknak, akik No-Go zónává alakítva akarnak ide beköltözni, semmit nem adhatunk oda magunktól. S ehhez tegyünk hozzá még valamit.

Persze, mindig van, akit nem érdekel a magyar érdek. Mindig vannak Magyarországon született magyar nyelvű, magyar nevű hazaárulók. De a nemzetet nem lehet leváltani. Mi itt maradtunk és itt maradunk, és a lelkünket azt nem adjuk. És ha valaki a nemzet ellen tett valamit, ha odaáll, ha bocsánatot kér, a nemzet lehet olyan nagylelkű, hogy még akár meg is bocsáthat. S ne feledjük el, a mai nap nem a gyász napja, a nemzeti megmaradás és a nemzeti összefogás napja, aki magyar akar lenni és maradni és megőrizni ezt a hazát, annak közöttünk van a helye. És mert sokan vagyunk ilyenek, ezért hiszem azt, hogy egy év múlva, tíz év múlva, és ha már mi nem leszünk száz és kétszáz év múlva is, ha még áll ez az emlékmű, sokadik felújítás után ugyanígy magyarul fognak emlékezni, lehet, hogy egy kicsit jobb szívvel és jobb kedvvel, mint azt mi tettük vagy tesszük éppen, de megmarad a magyar.

Isten legyen irgalmas hozzánk, éljen a szabad és független Magyarország!