Személyes Trianon

Anyai nagymamám családja egy Borszék melletti falucskában, Gyergyóhollóban élt.

Édesapja az I. világháborúban kapott tüdőlövést, nagymamám korán félárva lett. Nagyon szegények voltak, még tízéves sem volt, már cselédnek kellett menjen, gazdag borszéki családoknál szolgált. (Egyik karácsonyon kicsi lányként olyan honvágya volt, hogy hazaszökött, kilométereken át sírva gyalogolt a nagy hóban a sötét, hegyi úton, hogy átölelhesse anyukáját, testvéreit.)

Nem volt még 18 éves, mikor Erdély visszacsatolása után, katona nagyapámat megismerte, a hirtelen kapcsolatból a messziről jött, ismeretlen fiúval aztán élet fogant. Igent mondott rá. Innen is, dédunokájuk nevetgélését hallva a konyhából, hála érte!

Nagyapám katonaként hamar tovább kellett álljon, nagymamám leányanyaként hordta ki kisbabáját, és egy őszi napon, a mezőről gyalogolt fájások közepette, hosszan a környékbeli egyetlen bábához, hogy megszülje első gyermekét, az én drága anyukámat.

A háború egyre jobban tombolt, anyukám másfél éves volt, mikor nagyapámmal végül sebtiben összeházasodtak, és mielőtt az ifjú férj továbbvonult a sereggel, meghagyta, hogy menjenek majd utána Magyarországra.

Így hagyta el nagymamám a szülőfaluját alig kétéves anyukámmal a karján és indult el a teljes ismeretlenbe. Mikor Debrecenbe értek, a várost épp bombázták, a vasútállomáson találtak menedéket, túlélték…

Erdély pedig újra elveszett.

A 19 éves megszeppent anyuka új életet kellett kezdjen.

Nagymama a halála előtt nem sokkal, már betegségekkel küszködve, hosszas unszolásunkra
vállalta, hogy autóba ül velünk és még egyszer elmegy megnézni gyergyói kis faluját. Előttem van, ahogy elragadják gyermekkori emlékei, még elfelejtett román szavak is eszébe jutottak, a Maros partján megpihenve pedig egyszer csak levette a cipőjét és mezítláb lépett be a folyóba. Boldog volt, ragyogott az arca. Szép volt. Mint egy kitépett virág, amit egy pillanatra visszaültetnek az éltető földbe.

Pedig Gyergyóhollóban már csak a temetőben voltak rokonok, más magyarok sem lakták már a falut. A székelykapu, amit nagymama testvérbátyja készített viszont még ott állt, büszkén, faragott mintáival őrizve egy sokat szenvedett, megtöretett nemzet emlékét.

Ez a mi személyes Trianonunk, ami sok évtized távolából, töredékes, lassan megkopó családi történeteivel is összeszorítja a szívet 2026-ot írva is.

Nektek mi a történetetek?