Lejáratni azt lehet, aki gyenge. Így lehet velem próbálkozni, csak éppen nem biztos, hogy érdemes.

Most (mert mindennapra jut valami) éppen azt terjeszti rólam valaki, hogy többet beszélek Izraelről, mint Magyarországról.
Ergo - a logika szerint - izraeli ügynök vagyok. A kommentek alapján pedig sokan ezt készséggel el is hiszik neki.

Aranyos.

Számolja össze valaki, hogy az elmúlt egy évben hányszor ejtettem ki az „Izrael” szót. És ne számítsuk bele azokat a hivatalos külpolitikai tévés szerepléseimet, amikor kifejezetten a Közel-Keletről beszéltem, mint e témában jártas külügyes.

Két kezemen elfér a szám.
De ha valaki bizonyítani tudja, hogy a rólam terjesztett újabb állítás igaz, meghívom egy italra.

Addig viszont maradjunk a tényeknél. Azok ugyanis kellemetlenül könnyen ellenőrizhetők.

A tanulmányaimért, a szakmai tapasztalatomért e témában és azért, mert éveken át zsidó szervezetekkel dolgoztam együtt, amelyek a szakmai ügyfeleim voltak, soha az életben nem fogok bocsánatot kérni, és nem fogok mentegetőzni. Mert nincs miért.

A munkámért, a tudásomért és az általam képviselt értékekért pedig végképp nem.

Az pedig, hogy valaki mindebből azt a következtetést vonja le, hogy „megvett cionista”, „fizetett ügynök”, „hazaáruló”, vagy éppen bármi más, amit még rám akar húzni, nem az én intellektuális szegénységi bizonyítványom, hanem az övé.

Lehet rólam hazudni. Csak attól az még nem lesz igaz.

És lehet valaki ellen lejárató posztokat indítgatni. De aki ehhez hazugságokat gyárt, végül nem engem minősít, hanem saját magát.

Mert minden egyes hazugsággal nem az én becsületemből vesz el, hanem a saját emberségéből.