A NEMZET MINT ŐSEREDETI VALÓSÁG

Sokan azt mondják: csak a polgárosodáskor találták ki a nemzeteket, ezeket a képzelt identitásokat, például a kizsákmányolás eszközeként. Ezért is kell hátrahagyni őket, és kitalálni valami mást, valami progresszívat. Mások még idehaza is - nyilván jóindulattal, de a civilizációs valóságot át nem gondolva, modern amerikanizmus által ihletetten - azt mondják, a nemzet csupán “emberek közössége értékalapon” (?) akik “sorsközösséget vállalnak egymással és a jövőre kötnek szövetséget”. A nemzet tehát szerintük jó dolog, jó móka lehet, ha mi, random emberek fogjuk magunkat, és értékalapon (mint mondjuk európai keresztények vagy más) leülünk, eldöntve, hogy sorsközösségben szövetkezünk innentől.

Valóban egy értékválasztás, egy jövőre vonatkozó társadalmi szerződés, vagyis: a globalisták és a mi atlantistáink által EGYEZŐEN fikciónak, modernkori kitalációnak tartott (képzelt) közösség a nemzet? Netán velük szemben lehet némi igaza Dékány Istvánnak, aki szerint a nemzet alapvetően nem ember-alkotta, hanem természetadta életközösség, őseredeti, természetes kapcsolatrendszer, végérvényes társultság (ld. Dékány István 1941). Kérem olvassák el az alábbi töprengésemet. Elmondom, számomra mit jelent az, hogy a nemzet, a haza, a nemzeti identitás:
Ő S E R E D E T I .

1. HÁROM NAGY FÉLREÉRTÉS

Ha van kifejezés, amit a leginkább elferdítettek a mai, liberális nyugaton, akkor ez a nemzet szó. Sokan azt mondják, a nemzet és a nacionalizmus a politikai elnyomás meg az idegengyűlölet (kiírni: xenofóbia) céljából kitalált modernkori „képzelt közösség”, „imagined community”.

Mi vezeti félre őket? (i) Az, hogy csak a polgárosodással megjelent a modern, francia-típusú államnacionalizmus a gyökereit tekintve többnyire a korábbi leszármazást területi alapon felülíró gondolat, ami az állampolgárság és az országhatárok irányából közelít. Ez viszont már a franciák esetében nem azonos sem a francia, kelta-gall eredetű néppel vagy az egykori frank nemességgel, így az előzményekkel, a francia nép és állam keletkezésével sem. Sőt a francia felvilágosodás-kori teória Franciaországon kívül, így Közép- és Kelet-Európában sohasem volt irányadó, már a polgárosodás korában sem.

Gondoljunk csak Napóleon történelmi tévedésére, aki azt gondolta, a tőle keletebbre élő európai nemzetek az általuk méltán gyűlölt feudális-arisztokrata rezsimjeik helyett egy francia-típusú és dominanciájú államnacionalizmusban szívesebben élnének, mely végső soron ugyanolyan önkényes, és ugyanúgy elnyomta és megnyomorította volna ezeket a nemzeteket, mint az internacionalista-feudális rezsimjeik. Szóval mi itt Kelet-Közép Európában ne keverjük össze az államot a nemzettel, ahogy Napóleon tette.

Pláne félrevezetőek (ii) az európai történelmi torzulások államai is, mint Belgium, ahol két nép él összezárva, aztán Spanyolország, ahol jelentős katalán, meg baszk él kényszerűen egy államban a spanyolokkal. Vagy az az Ausztria, ahol az egykori Magyarország és Erdély különállásához hasonlóan (a márciusi 12 pont követelése: Unió Erdéllyel!) az ausztriai németek az egykori Habsburg idők örökségeként külön államban élnek Németországtól – persze itt egyéb megfontolások is voltak a világháborúk győztesei részéről. Mi azonban abba a csapdába se essünk, hogy a torzulástól nem látjuk az egészségest, a kivételtől a főszabályt, az államtól a nemzetet: gondoljunk csak a határontúli magyarjainkra.

Ám az imagined community, vagyis a nemzet mint képzelt közösség kifejezés megalkotója, a szélsőliberálisok ünnepelt politológusa, Benedict Anderson is pontosan itt téved el. Anderson a vesztfáliai béke utáni széttagolt, kis német fejedelemségecskéktől indítva a történelmet azt állítja, hogy mint minden nemzet, a német is csupán ezt követően született.

Hiába bizonyította be Bibó István lassan egy évszázada, hogy a német nemzet nem a Német-Római Császárság anarchiájának a terméke, hanem évezredek óta folytonos. Ha belegondolunk: a teutoburgi erdőben immár kétezer éve a germánok szabadságáért küzdő és a római légiókat legyőző Hermann mintha Andersonnal szemben bizony Bibó igazát sejtetné, és mintha a történelem nem 250 éve kezdődne csupán. Ahogy a középkori birodalmak és az esetleges, folyton változó határok, úgy a polgári nemzeti eszme sem tévesztendő össze magával a nemzettel, mely nem a francia forradalom után született, hanem igen hosszú múltra tekinthet vissza, mondja Bibó helyesen.

Végül (iii) leginkább félrevezetőek azok a mostani globalista törekvések, ahol a nyílt társadalmat hirdetők a migránsok tömeges befogadásán és Európa lakosságának lecserélésén tüsténtkednek. Na pontosan ők mondják azt, hogy a nemzet kitaláció, hogy egy sosemvolt képzelt közösség, meg idejétmúlt kacat.
Ahogy a divatos Yuval Noah Harari is, meg persze liberálisok és antifa milliók.

2. MINDEZ KÉT ISKOLA BŰNE

Miért nincs igazuk? Hogy ezt bizonyítsam, be kell látnunk valamit. Azt, hogy ennek az elképesztő tévedésnek egyszerre ágyazott meg egy liberális-globalista és egy marxista ihletettségű szemlélet. Az utóbbiak azt mondják (történelmi materialista iskola), hogy az emberi társadalmak egész története az ősközösségi rend felbomlásától kezdve csupán osztályharcok története, ahol a történelem motorja a termelőeszközökben és a termelőeszközök birtoklásában rejlik. A történelem mindössze rabszolgák harca a szabadokkal, a jobbágyoké a földesurakkal, a polgárságé a nemességgel, a proletariátusé a burzsoáziával.

Mások azt mondják (liberális, történelmi-relativista iskola), hogy csupán esetlegességek, véletlenek, a klíma, demokratikus egyetértés és szabad, egyenlő individuumok általi, sosemvolt társadalmi szerződések alakítják a történelmet. Nincsenek alapvető törvényszerűségek és tartalmak, rangsorok vagy értékek. Számos vallás, nép, kultúra, állam született véletlenszerűen, mindig tökéletesen esetlegesen, ahol nincs jobb meg rosszabb, helyesebb meg helytelenebb, mind ugyanolyan szenvtelen vizsgálat tárgya. Sőt mivel a vallások, népek és kultúrák történelmileg konfliktusok forrásai, így a legszerencsésebb, ha ezeket el is jelentéktelenítjük, elnézünk felettük.

Mi mindkét iskola bűne? Az, hogy mindkét szemlélet egy sor jelenséget kizár a vizsgálódásából: a nagy történelemformáló személyiségek jelentőségét, mint amilyen Nagy Sándor volt, a nagy eszméket és vallásokat, mint amilyen a kereszténység vagy a pánhellén idea, végül pedig a népeket és nemzeteket, amik valahogy mindig, mindenhol ott vannak a történelem során. Márpedig a történelem mozgatói közül szerintem épp ez a három a legfontosabb: a nagy személyiségek (érdem), a nagy eszmék (idealizmus) végül a közösség, a nemzet és a nemzeti identitás (etnosz).

3. NEMZET MINT TERMÉSZETI SZÜKSÉGSZERŰSÉG

Tegyünk hát rendet! Mégegyszer: mi is akkor a nemzet? Ahogy a találó magyar szó a ’nemz’ igéből ered, úgy az angol nation a latin natio, születés szóból, és ez segít elindulni. Az ember természeténél fogva, a kezdetektől közösségi lény, így kevéssé meglepően a történelemben is a közösségeket és ezek képzeteit fogjuk találni. Ilyen képzet a nemzet, a kiterjesztett nagycsalád, a mieink, a sajátjaink: mindez az azonosulás természeti, az embernél is öregebb, primordiális kategória. Ez az azonosulás neurológiai és biokémiai is.

Én ezt látom a kezdetektől. Az ember nem volt individuum, nem volt magányos vadász a legrégibb időkben sem. Bizonyíték erre, hogy az emberi nemzetségek, törzsek hatalmas hajtóvadászatokat végeztek az őskorban. A kőkori lelőhelyek csapdába csalt állatcsordákat mutatnak, mint Solutré hatalmas sziklájánál, amire a csoportosan vadászók az őskorban felhajtották a vadlovakat – a szikla alatt negyvenezer lócsontvázat találtak! Az ilyen lelőhelyek mind összehangolt emberi magatartás bizonyítékai, melyek igazolják, hogy nem pártucat fős, random individuumokból álló hordákban, hanem többszáz fős nagycsaládokban, nemzetségekben élhettek az ősemberek a neolitikumig.

Ezek a nemzetségek az ősnépek és a későbbi nemzetek őseredeti alapegységei. A rokon nemzetségek kollektív emlékezete, a közös ős, közös alapító háborúk vagy a leszármazás mítosza fűzte össze törzsekbe és nagyobb egységekbe, nem egyszerűen a liberális véletlen vagy a marxi értelemben vett korgó gyomor. Ne becsüljük hát alá az őseinket, a régi embert.

A rokoni, közösségi kötelék olyan, hogy a legrégibb időkben a legnagyobb büntetés nem is a halál, hanem a száműzetés, vagyis a közösségből kitagadás volt. Így volt a jégkorszak idején is, amikor a modern régészet máig legnagyobb szenzációját, „Ötzit”, a gleccserjégbe zárt, megfagyott ősembert 5300 éve valamiért elűzte a faluja. De mondok még izgalmasabbat.

Szemben az eddigi spekulációkkal, a legfrissebb tudásunk szerint már a jégkorszakban ősnép-szerűen szerveződtek az azonosítható emberi társadalmak. A legjobb régészek, így Dorothy Garrod munkássága kétségtelenné tette, hogy a régészet által gravetti kultúrának hívott ősemberek (i.e. 31.000-25.000, a felső paleolitikum) letelepedett, szervezett társadalmi életet éltek: népként.

Ugyanígy tett az írott forrás híján pavlovi kultúrának (i.e. 20.000) nevezett nép a mai Dél-Morvaországban, amely hatalmas és időben tartós nyíltszíni telepeken, tehát nem barlangokban élt: szervezetten (uralom), népként (etnosz) és vallási-kulturális, tehát az identitás területére tartozó emlékek (kiírni: mítosz) százait hagyva hátra. Ilyen Dolní Věstonice (i.e. 24000) ahol a régészek által feltárt koncentrikus telep a szervezett társadalmi nép életét, a telep kerítésein kívül feltárt 2300 agyagfigura pedig az identitást mutatja. Na meg még egy csomó.

Ám a ma ismert legfantasztikusabb lelőhely kétségkívül a tizenkétezer éves Göbekli Tepe. Ez a már jégkorszak utáni, ám bizonyítottan a kőkorszaki emberhez tartozó hely, még a neolit forradalom, vagyis a növénytermesztés és az állatok háziasítása előtti. És valamilyen őskori nép monumentális szakrális központja, ami szervezettség és számos generáción átívelő közös identitás, vagyis magára valamiféle népként tekintő emberi közösség nélkül a kor technikai szintjén egyszerűen nem jöhetett létre.

Kevésbé meglepő módon aztán a neolitikumban, vagyis a mezőgazdasági forradalommal beköszöntő belátott történelem kezdetén már nemvéletlenszerű individuumok, nem társadalmi osztályok, pláne nem valami ősdemokratikus-társadalmi szerződéses vagy őskommunista egyenlősdi lépett ki a természetből, hanem törzsek és népek. Méghozzá öntudatos törzsek és népek.

A nyolcezer éve már álló Jerikó falai és katonai erősségei éles lehatárolásról, a mi/ők alapképletéről mesélnek. Értsük meg az ősi falak szimbólumát! Ha voltak egyáltalán itt társadalmi „osztályok”, nos azok mind a falakon belül helyezkednek el, egy népként, míg az összes többi törzsre és népre egységesen a falak résein kémleltek kifelé, függetlenül az osztályaiktól, individuumaiktól. Barát és ellenség, honos és idegen: ez nemcsak szimbólumértékű volt, hanem ugyanolyan élethalál-kérdés is, mint egy sejtfal a testben.

4. CSATLAKOZNAK AZ ÍROTT FORRÁSOK

Ugyanezt látjuk, amikor már megjelennek az írott források. Mezopotámiában ötezer éve a sumer etnikumú városállamok az akkád etnikummal folytattak élethalál-harcot. A sumereket legyőző akkád Szarrukín új fővárost is építtet magának, melyet Akkádnak nevez el, ezzel is kifejezve, hogy ez az ő népének a fővárosa. Mint valami ős-nacionalizmus! Aztán az akkádokkal majd a betörő gutikkal szemben a sumer “reneszánsz” saját magát is mint valami nemzeti összefogást, a közös leszármazásban gyökerező identitással: szinte nemzetként definiálja (Utu-hegal, Ur-Nammu időszaka). Sumer és akkád: ezek bizony már mind népek, egyfajta természeti értelemben vett, ős-nemzetek. Ahogy az akkádokat mitikus ősatyáiknak tekintő asszírok is azok lesznek. Vagy a hettiták.

Jöjjünk közelebb. A Kárpát-medence őstörténete, az itt talált régészeti leletek sem másról mesélnek, mint egymást felváltó, egymással is harcoló ős-népek létéről. A bronzkori, majd vaskori idők óriási erődítményekkel, erődostromokkal, csatákkal köszöntenek a Kárpát-medencére: kelták és szkíták harcoltak ezért a földért, nem az egyetemes emberiség vagy véletlenszerű individuumok. Nincs ebben semmi meglepő.

A nép, a haza, majd később a nemzet a legtermészetesebb emberi egységek a történelemben. Az ókor egyik legismertebb népe például, a perzsa a testvérnép médek feletti győzelmétől számolta a születését. Jellemző az ősi sziklafelirat is, melyben „kinyilvánítja Dáreiosz király: A királyságot, amelyet a mi nemzetségünktől elvettek, azt én visszaszereztem, én azt helyreállítottam.” Dáreiosz tehát nem magának hódít, hanem a nemzetségének, a népnek. Az óperzsa kāra szó egyszerre jelenti a hadsereget és a népet, ahogy a római coviria szó maga is ugyanígy, kettős jelentéssel bírt, ez lesz aztán a a comitiák, vagyis a népgyűlések eredete Rómában.

A népgyűlés a római állam legfontosabb intézménye, mely a legősibb időkben még nemzetségek szerint szerveződik (kcomitia curiata). Már Róma eredetmondája a farkassal és a testvérpárral sem egy uralkodóház, hanem a nép eredetmondája, vagyis ha úgy tetszik, némi anakronizmussal egy ősi, természeti értelemben vett nemzeté. Ugyanúgy, ahogy a magyar Csodaszarvas-monda sem az Árpádok, hanem az egész magyar nép eredetét mondja el a mítosz nyelvén, legalább ezer évvel korábbról, mint ahogy a liberális okoskodók szerint először szabad lett volna ilyesmit kigondolni.

Ahogy a római comitia, úgy a magyar államiság szempontjából a szeri országgyűlés 895-ben, illetve a törzsi-nemzetségi vérszerződés még Etelközben ugyanilyen jelentőségű. Ahogy a magyar állam születése szempontjából a krónikáink szerinti 108 nemzetség, úgy a szláv államoknál a vervek, a germán államoknál a sippék, a római államnál a gensek a szerveződés alapegységei. Az archaikus római állam maga is egy nemzetségi-népi szervezet, ahol az eredeti római családok gondosan számon is tartják származásukat. A római patríciusok és plebejusok közötti szembenállás sem puszta „osztályharc”, itt eltérő a származás is.

Jellemző, hogy az államot mint hatalmi szervezetet és jogintézményt egészen a birodalmivá váló legkésőbbi időkig a Római Szenátus és a Római Nép államának (kiírni: SENATVS POPOLVSQVE ROMANVS), az ismert rövidítéssel: SPQR nevezték. Ezzel a római szenátus és a római nép(!) államával harcolnak egységesen a germánok Hermannal, a kelta-gallok Vercingetorixszal, amit a nemzeteket modernkori találmányoknak tartók nem is tudnak megmagyarázni.

Ahogy azt sem, hogy miért volt a hun Atilla első dolga, hogy a rómaiak közt élő hunokat visszaviszi a saját népéhez. Érthetetlen, Anderson úr, érthetetlen, szélsőliberálisok! Nem azt mondom persze, hogy a kelta-gallok vagy Hermann germánjai azonosak a mai nemzetekkel. Ám előzmények, méghozzá fontos és elgondolkodtató előzmények.

A nemzetségi gyökerű államokat persze időről időre birodalmak gyűrték maguk alá. Ám a néptől, a természeti értelemben vett ős-nemzetektől elszakadó világbirodalmaktól mindig és mindenhol visszarendeződik a történelem menete a törzsekhez, népekhez és a természeti értelemben vett nemzetekhez. Így volt ez Róma bukásakor, amikor a germán és szláv népek és nálunk az avar szintén népi természetes közösségekként, egyfajta természeti, tehát nem polgárosodás-kori értelemben vett nemzetekként hoznak létre államokat. Mi magyarok is így hozzuk létre a magunk államát, önmagunkra egy népi közösségként tekintő és a kárpát-medencei létjogosultságunkat a hunoktól eredeztető ős-nemzetként a 900-as évekre.

5. A KÖZÉPKOR SEM TÖRÉS - A MODERNITÁS SEM!

Mindebben az őseredeti jelenség-sorozatban még a nyilvánvalóan nemzetekfeletti ideológia által kormányzott ökumenikus középkor sem jelent törést. Az illusztrációul választott fotómon egy, a tatárjáráskor (1241) elpusztult magyar település temetőjéből, a Rosta Szabolcs barátom által vezetett pétermonostorai ásatáson előkerült keresztény középkori aranygyűrűt láthatunk. Konkrétan IX-X. századi, honfoglaláskori sajátosan magyar palmetta, életfa-motívum egy gyűrűn évszázadokkal későbbi, keresztény temetőből: ordító mementójaként a nemzetségi, “nemzeti” leszármazás és identitás erejének. Egy későbbi, ökumenikus korból a sokkal korábbi, népi-etnikai magyar állam korának világos identitás-eleme! Gondolkozzunk el ezen… Aztán a XI-XVI. század közötti jogforrásaink is mind világossá teszik, hogy a keresztény-feudális államban sem veszíti értelmét és jelentőségét a nemzet szó, hiszen egy sor törvényünk különbözteti meg a magyarokat azoktól, akik szintén a Szent Korona alattvalói, azonban nem azonosak velünk.

Figyelemre méltó, hogy még a középkori egyetemeken is a származást jelentő natio, vagyis a nemzet kifejezés szerint jelölték a hallgatókat a párizsi egyetemtől a Prágáig, de még az olyan nemzetközi keresztes lovagrend lovagjai is nemzetek szerint különültek el, mint a Szent János lovagrend. Az angolszász királyok már a viking támadások ellen is egyfajta nacionalizmus jegyében mozgósították a népüket, nem csupán az előkelőket. Elég csak párszáz kilométert arrébb menni, hogy ugyanezt lássuk az angolszászokkal szemben is a skót függetlenségi háborúkban (1296-1357). Mindig, mindenhol.

Itt is. Amikor 907-ben Pozsonynál a magyarok megvédték az államukat az idegentől, azt egységesen, magyarként tették, nem csak valamely társadalmi osztály. Amikor 1041-ben a magyarok felkeltek az idegen befolyás és az idegen szokások ellen, ahogy aztán 1046-ban Vata vezetésével vagy 1060-ban András idején, nos ezt osztályhelyzetre tekintet nélkül, urak és közrendűek együtt tették. Ezt nem tudják megérteni, pláne megmagyarázni a nemzeteket csak valamiféle polgári értelemben elképzelni képes liberális okoskodók!

Ahogy aztán Bánk bánt, a Hunyadi Jánost nemzeti jelszavak mentén támogató népi tömegeket, a népmesék által szeretettel őrzött emlékű Mátyás királyt, aki uralkodása elején népfelkelést hirdetett. Ugyanígy Bocskai végrendeletét a nem rendi értelemben értett “drága nemzetéről” és az édes haza egységéről. Bocskai több mint négyszáz éve arra inti az akkoriakat, hogy az erdélyi és királyságbeli magyarok egymást el ne taszítsák, egymást “tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak”! Ezek egyszerűen meg sem történhettek volna a nemzetet tagadók szerint, ahogy nem értik az előkelő Rákóczi egyszerű parasztjait, talpas jobbágyait sem pro patria et libertate.

És ez a lényeg. Az első „nemzetek” tehát aligha a XVII-XVIII. századi angol és a holland, mintha a semmiből találták volna fel azokat a polgári forradalmak idején. Polgári értelemben nyilván, ám egy sokkal ősibb, sokkal természetibb értelemben bizony az önmagára ilyen közösségként tekintő, identitással rendelkező nép maga e minőség hordozója, ahogy mindig is volt. Sőt. Azt állítom, hogy a valóságban jogi értelemben a XVII-XVIII. századi polgárosodással a természeti értelemben vett nemzetek valójában csupán VISSZAÉRKEZTEK az államhatalomba.

A nemzet tehát nem modernkori találmány, hanem újrafelfedezés, nem felvilágosodáskori képzelt közösség, hanem a természeti visszatérése az elnyomott minőségéből az állami felépítményekbe. Pont ahogy az aszfalt repedései közt megjelennek a pitypangok aranysárga, életvidám fejei tavasszal. Naturam furca expellas. A nemzet, a haza, és így a nemzeti identitás tehát gyökereiben éppenhogy:
Ő S E R E D E T I .

Nem fikció, nem egy értékválasztás, nem egy jövőre vonatkozó társadalmi szerződés, vagyis nem modernkori kitaláció a nemzet, ahogy a globalisták és a mi atlantistáink egyezően beállítják. A legújabb ismereteink ezért a bevezetőben hivatkozott Dékány Istvánt, és nem a globalistákat vagy a jóindulatú atlantistáinkat igazolják. Kérem gondolják Önök is nyugodtan végig a fenti szerény gondolatmenetem érveit. Ezek alapján igenis Dékány Istvánnak van igaza, a nemzet alapvetően nem ember-alkotta, hanem természetadta életközösség. A nemzet őseredeti valóság.