Megtiszteltetés volt ma a véndiákok nevében beszélni a Református Kollégium/Bolyai Farkas Gimnázium felújítása alkalmából rendezett nagyszabású ünnepségen.
Bizony, az alma mater örök, kitörölhetetlen emlék. És hogy miért is? Mert itt nyíltak szemeink előtt új szellemi horizontok, itt tanultuk a barátságot, itt tanultuk annak felelősségét, hogy mit jelent a közösség. Mondhatnám itt sajátítottuk el sokmindent, ami az életet széppé és értelmessé teszi.
Itt gondolkodtunk el azon milyen súrlódási erő kellett ahhoz, hogy a kőlépcsőből néhány milliméter lekopjon, hiszen a kollégiumban évszázadok léptei formálták életünket. Generációk, generációk után ezen falak között álmodták a világot maguknak. Az álmok különböző korokban születtek és rakódtak egymásra, ahogy a kopott lépcsőfokokban emberi sorsok ezrei vannak belevésve. Boldogabb és szomorúbb, szerencsésebb és vészterhes idők, szabadság és diktatúra, elnyomás és kibontakozás korszakai váltották egymást, próbára tették népünket, de Bolyaisnak, református kollégistának lenni felelősség. Ma is az. A folyósokon a falalakról lenéző tablók, az ősök pillantásra mindenki számára egyértelművé teszi ezt az örökséget.
A nagybetűs élet eseményeit, eredményeit azonban nem a naplóban jegyzik. A tablókról és a naplókból rengetek nevet kéne felolvassak, élőkét és holtakét, de tekintsék úgy, képzeljük együtt, hogy itt most harangszóra minden volt diák és tanár, - mint ahogy szoktuk ballagás alkalmából -, körbejárja velünk együtt az iskolát és elismerően tiszteleg a megújult falak előtt.