Életének 72. évében elhunyt dr. Entz László érsebész professzor kollégánk, barátunk. Nincs kétség afelől, hogy Lacival a „Városmajori család” egy emblematikus és ikonikus tagját veszítettük el.

De hadd szóljak most Hozzád, Laci!

Mi, orvosok, köztük Te is, Barátunk, nap mint nap szokjuk a halált. Itt jár közöttünk, és kivételes ajándéka a sorsnak vagy a Mindenhatónak, hogy részünk lehet a megmaradás sikerében. Most azonban e siker elmaradt, mert te már nem vagy itt: nem maradtál, nem maradhattál. Ilyenkor kell rádöbbennünk, hogy a halál szokhatatlan, hogy az emberfia elvesztése fájdalmas. Akkor is szokhatatlan, ha hivatásunk része visszavonhatatlan közvetlensége. Mert az agyunk lázasan dolgozik minden megadott pillanatban, de a szívünk mást érez: az érzés a mindennapoké. Mindenkié, aki elveszíti a férjet, a családapát, a nagypapát, a testvért, a barátot, a munkatársat. S talán érthetetlennek érezzük, gondoljuk a történteket, a halálodat, ám mégis reménykedünk. Hogy majd viszontláthatjuk egymást, s üdvözölhetjük, miként tettük ezt nap mint nap otthonunkban, a Városmajorban.
Isten Veled!