Emlékezzünk!...

"Forr a világ bús tengere, oh magyar…"
Berzsenyi születésnapjára

Berzsenyi Dánielnek ugyan tegnap volt a szülinapja (1776), de különleges sorsa okán elengedhetetlen, hogy ne emlékezzünk meg utólag róla.
Ugyanakkor leszögezem, hogy költőnk hányatott lelke okán nem tudott igazán kiteljesedni, pedig bizonyos, hogy nem a tehetségével volt baj.
Talán inkább a körülményeivel.
Sokak szerint anyagilag alighanem túl jól élt ahhoz, hogy igazi költővé váljon.
A "niklai remetéről" szóló életrajzok rendszerint a következő mondattal kezdődnek:
"Berzsenyi a magyar irodalom egyik legellentmondásosabb költője"
– s ez annyit tesz, hogy bár hősünk gazdag és sikeres földesúr volt, életének igazi értelmét a költészet jelentette (volna)…
Ám ez a feloldhatatlan ellentmondás Berzsenyit élete végére kiábrándulttá, keserűvé tette.
Hegedűs Géza irodalomtörténész a következőket írta:
Amikor Berzsenyi Dániel versei 1813-ban kötetben megjelentek, az 1776-ban született költő már harminchét éves.
Szilaj, szertelen ifjúság volt mögötte.
Az iskolai kötöttséget nem tudta elviselni, apjával összekülönbözik, hol katonának szökik, hol otthagyja a fegyelmével azonnal rémítővé váló katonaságot.
Irtózatos testi erejű!
Első szeretője elájul az ölelésétől…
Huszonnégy éves korában feleségül vesz egy tizennégy éves leányt, akit tervszerűen kulturálatlanságban tart, miközben ő magánszorgalomból egyre nagyobb léptekkel halad előre a klasszikus és a modern műveltségben.
Saját bevallása szerint a nők megítélésében keleti ízlése és gyakorlata van.
Hanem amikor feleségével jelentékeny birtokhoz jut, egyszerre kiderül, hogy rendkívül okos és hozzáértő gazda, aki felvirágoztatja a gazdaságot, és miközben igen szerény falusi életet él – a Dunántúl gazdag középbirtokosai közé töri fel magát.
És közben szakadatlanul olvas, és gyermekkorától fogva versel.
Ugyanúgy elragadja Horatius antik formafegyelme és klasszikus szemléletessége, mint az akkoriban igen divatos szentimentalizmus.
Lelkesedik Virág Benedek hazai klasszicizáló módszeréért és Kazinczyért, akiben egyesül a hangsúlyozott érzelmesség és a felvilágosodás józanész-kultusza.
Gőgösen büszke a nemességére, és szorongva látja ennek a nemességnek történelmi túlhaladottságát és erkölcsi hanyatlását.
Egyszerre éli át a nemesi nemzedék haladó és visszahúzó érzelmeit, benne zajlik le, lelkében és töprengéseiben, a kor egész konfliktusrendszere.
A "niklai remete" címet ő adta saját magának, s azért maradt rajta, mert ritkán hagyta el lakhelyét, Niklát.
Csak kétszer látogatta meg Pestet: 1810 márciusában és 1813 májusának végén.
Az első alkalommal megismerkedett Kazinczy költőbarátaival, kölcsönös idegenkedést keltve egymásban. (Szemere Pál, Kölcsey Ferenc, Vitkovics Mihály és Horvát István)
1812-ben eltöltött egy hetet Bécsben, ahol képet készíttetett magáról készülőben lévő kötetéhez. (Tudnivaló: Nikla község Somogy megyében, a Balaton közelében, jelesül a Marcali kistérségben – itt van Berzsenyi nyughelye.)
Melankóliára hajlamos természete és változó egészségi állapota ugyancsak sérülékennyé tette: 1816-tól majdnem minden évben volt valami betegsége.
Ebben az állapotban olvasta Kölcsey szigorú, néhol igazságtalan recenzióját.
Berzsenyi a kritikát nem érezte megalapozottnak vagy megérdemeltnek, és lekicsinylőnek találta.
Személyes támadásnak érezte, és éppen első nagy patrónusát, Kazinczy Ferencet érezte mögötte – levelezésük három évre meg is szakadt.
Szinte hihetetlen a végjáték: az irodalmi támadások közepette a nagy tekintélyű Széchenyi István fellépése fellelkesítette.
A kitűnő irodalmi ízlésű Széchenyi fenntartás nélkül Berzsenyit tartotta a legnagyobb magyar költőnek.
Ráadásul Berzsenyi, a kitűnő gazda azonnal megértette Széchenyi közgazdasági programját is.
A költő figyelme a gazdaság tudománya felé fordult, és a szakértő otthonosságával írt egy kitűnő tanulmányt a mezőgazdálkodás elmaradottságáról és fejlesztési lehetőségéről.
Ezzel beírta nevét a hazai közgazdaság-tudomány történetébe is.
Amikor 1836-ban - tehát hatvanéves korában - meghalt, bár alig-alig írt az utóbbi időben verset, az irodalom, az akkor már diadalmas romantika úgy vette körül a sírját, amint az rangjánál fogva megillette.
Éppen Kölcsey mondott fölötte önváddal teljes gyászbeszédet.
Akkor már Kölcsey is tudta, milyen tragikus tévedés volt az az ifjúkori kritika.
Az a kritika Berzsenyi életét keserítette meg, és tehetsége teljében törte ketté a költői utat, örök példát adva a kritikus felelősségére.
Hanem azon, amit Berzsenyi mégiscsak megalkotott, mit sem változtatott vagy módosított a meg nem értés.
A Jóisten éltesse Berzsenyi Danielt és minden magyarnak szívében emlékét!