ÁTVÉTEL

2026. május 9-én 10 órakor megalakul az új országgyűlés. A miniszterelnöki eskütétel után napokon belül hivatalba lép az új kormány, a rendszerváltoztatás óta a tizedik.

Társadalmi felhatalmazása - a választójogi törvény alapján, a választópolgárok többsége akaratának köszönhetően - az elmúlt 36 évben a legnagyobb. Kopmromisszummentes erőt biztosítva a döntés és cselekvőképes kormányzásra.

Ezen előzmények ismeretében és körülmények között a jövő kulcskérdése az, milyen eszmei és stratégiai alapokon kívánja az új vezetés irányítani és működtetni hazánk államigazgatását, törekedni fognak-e a társadalmi konszenzus megteremtésére, amennyiben igen, annak elérésére képesek lesznek-e és vajon a nemzeti egység megerősítését célul kitűzik-e. E kérdések megválaszolásához célszerű a történeti tapasztalatok számbavétele, áttekintése, különös tekintettel az államigazgatás személyi és intézményi folytonosságára.

FELELŐSSÉG ÉS FOLYTONOSSÁG

A kormányzati teljesítmény megítélése során gyakran a politikai vezetők személye kerül a figyelem középpontjába. Tény, hogy a vezetés stratégiai gondolkodása, intellektuális felkészültsége és munkabírása elengedhetetlen a kiemelkedő kormányzati teljesítményhez, ugyanakkor a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a köztisztviselők cseréje önmagában nem visz közelebb a kormányzati célok megvalósításához.

A miniszterek személyében bekövetkezett változások jól dokumentáltak, és teljesítményük megítélése - megfelelő forráskritikával - elvégezhető, akár közérdekű adatok, akár levéltári dokumentumok alapján is. Ugyanakkor az államigazgatási apparátusról - arról a szakmai közegről, amely a kormányzati döntések előkészítésének és végrehajtásának kontinuitását biztosítja - kevesebb szó esik a közbeszédben. Márpedig a szakmailag felkészült, magasan képzett és elhivatott munkatársak szolgálata nem csak az intézményes tudásátadás, de a reputáció és a stabilitás okán is elengedhetetlen. Ezért arra teszek kísérletet, hogy röviden bemutassam, hogy látták ezt a múltban és kitekintsek: mi történhet ezután.

KEZDETEK ÉS MINTAKÖVETÉS

A több, mint egy évszázados múltat felölelő önálló magyar külügyi igazgatás kialakulása jól példázza a folytonosság jelentőségét. Bár előzményei a dualizmus koráig nyúlnak vissza, tényleges intézményesülése az első világháborút követő állami átrendeződéshez kötődik.

Az újonnan létrejövő külügyi struktúrát jelentős mértékben meghatározta a bécsi „Ballhausplatz” szakmai öröksége, hiszen a diplomaták - budapesti diplomácia hiányában - Bécsben szocializálódtak, így azokat a mintákat ismerték, mely nem zárta ki, hogy az első önálló magyar külügyminisztériumban feladataikat jól ellássák. Sőt: náluk jobban más - diplomáciai tapasztalat hiányában - nem is tudott volna helytállni a szakigazgatás működtetésében. Az innen érkező tisztviselők nemcsak a polgári demokratikus átmenet idején, hanem még a rövid életű tanácsköztársaság alatt is kulcsszerepet töltöttek be. Egészen addig, amíg többségüket el nem bocsátotta a velük szemben bizalmatlan kommunista Kun Béla, akinek neve szitokszó a teljes politikai spektrum vonatkozásában. Remélem, ez a történelmi tapasztalat örök érvényű orientáció, a jövőre nézve.

Történeti tanulság tehát, hogy a diplomácia - a politikához hasonlóan - elméleti alapokon nyugszik, ám műfaját tekintve alapvetően tapasztalati jellegű. Ezt világosan tükrözi a két világháború közötti magyar külügyi szolgálat személyi összetétele is: az apparátus egyszerre támaszkodott a „régi”, bécsi gyakorlati tudással rendelkező tisztviselőkre és az újonnan belépő szakemberekre. A kulcspozíciókat kezdetben a szakavatottabbak töltötték be, ami nemcsak érthető, hanem szükségszerű is volt egy intézményes tudásra épülő rendszerben.

A későbbiekben fokozatos társadalmi átrendeződés ment végbe: a középosztály térnyerése és az arisztokrácia visszahúzódása új dinamikát hozott a külügyi szolgálatba. A monarchia hagyományaitól való eltávolodás azonban csak a második világháborút követően következett be.

Mindazzal együtt, hogy a két világháború közötti Magyarország előtt álló kihívások teljesen más típusúak voltak, mint a dualista Osztrák-Magyar Monarchia idején, ne feledjük: a központi magyar külügyi igazgatás mégis azokból a mintákból, modellekből tudott táplálkozni, amelyeket munkatársai még a régi közös külügyminisztériumban sajátítottak el.

INTÉZMÉNY ÉS STABILITÁS

36 fő. Ezen apparátus megvilágításában érdemes az 1944 végén Debrecenben felállított ideiglenes külügyminisztérium működésére gondolnunk. Persze nem elhanyagolható az a tény, hogy ez a szerény létszám egy olyan korszakban alakult ki, amikor az államiság egésze megrendült, és a korábbi szakigazgatást működtető elit jelentős része emigrációba kényszerült. Mindezek ellenére az új intézményben helyet kaptak a korábbi rendszer tapasztalt tisztviselői, köztük egy gróf, két báró és még az előző korszak egyik altábornagya is.

Jelenlétük nemcsak a szakmai kontinuitást biztosította, hanem azt is jelezte, hogy a működőképesség megőrzése elsődleges szempont a politikai változások közepette, egy rendkívül érzékeny korban.

A külügyminisztérium létszáma a Horthy-korszakban fokozatosan növekedett: az 1930-as években mintegy 50 fő dolgozott a központi apparátusban, amelyet jelentős segédszemélyzet és kiterjedt külképviseleti hálózat egészített ki. 1946-ra a központi állomány már meghaladta a 150 főt. E számok azt mutatják, hogy a külügyi igazgatás működőképessége nemcsak politikai, hanem szervezeti és humánerőforrásbeli kérdés is.

A külügyesek későbbi utánpótlását az 1948-ban felállított Külügyi Akadémia volt hivatott szol-
gálni. A következő 40 évről hosszan lehetne értekezni, de ha nem egy magyar érdekeket artikuláló, kezdeményező, alakító és innovatív külpolitikai képviselet, hanem elfogadó, követő és más államok érdekeihez igazodó külpolitika sejlik fel a horizonton, akkor az apparátusra háruló intellektuális kihívás mértéke kevésbé teszi indokolttá annak részletgazdag bemutatását.

Támassza alá állításom Puja Frigyes tollából származó gondolat, aki 1973 és 1983 közötti hivatali idejének summáját a következőképpen ragadta meg: „a tévedések elkerülésének az a legmegbízhatóbb módszere, ha mindegyik szocialista ország a szocialista országok többségének nemzetközi politikájával veti - és hangolja - össze a magáét. A tapasztalatok alapján szilárdult meg az a véleményünk is, hogy ebben a viszonyításban kiváltképp fontos mérce a Szovjetunió külpolitikája, nemzetközi stratégiája és taktikája." Jelen pillanatban csak óva intő reményünk tudjuk kifejezni, nehogy egy ilyen küllő kerüljön a kerékre, amely gördülve idézi meg a múltat, kísértve a jövőt.

HAGYOMÁNYŐRZÉS ÉS MEGÚJULÁS

A rövid történeti áttekintés alapján megállapítható, hogy az államigazgatás hatékonysága nem kizárólag a politikai vezetés minőségén múlik. Legalább ilyen fontos, már-már államszervezeti és stratégiai jelentőségű az intézményi memória, a szakmai tudás és a tapasztalat folytonossága. Ezek nem csupán adminisztratív vagy személyzeti kérdések, hanem az állam működőképességét és stratégiai stabilitását meghatározó tényezők.

Ha a magyar állam a történelem kritikus időszakaiban - radikális politikai és társadalmi változások közepette, rendkívül korlátozott, mindössze 36 fős apparátussal is - szükségesnek tartotta a szakapparátus jelentős részének megtartását, akkor aligha tekinthető indokoltnak ennek elvetése stabil alkotmányos és demokratikus körülmények között. A történeti kontinuitás ugyanis nem a változás akadálya, hanem annak egyik előfeltétele.

Jelenleg a Külgazdasági és Külügyminisztérium belföldi állományában mintegy 940 fő teljesít szolgálatot, akik közül hozzávetőlegesen 120 munkatárs közvetlenül a kétoldalú kapcsolatok építésével, erősítésével és fejlesztésével foglalkozik. Ugyanakkor az intézményi eredmények nem kizárólag a központi apparátus munkájából fakadnak. Elismerés és köszönet illeti azt a mintegy 1200 főt is, akik Magyarország külképviseletein szolgálva, rendkívüli szakmai és fáradhatatlan személyes elkötelezettséggel dolgoznak a magyar nemzeti érdekek érvényesítésén, valamint hazánk politikai és külgazdasági kapcsolatainak aktív fejlesztésén.

Közülük megközelítőleg 650-en közvetlen vagy közvetett módon hozzájárultak a Kétoldalú Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság eredményeihez, támogatva kollégáim és személy szerint az én munkámat is. Az elmúlt két év tapasztalatai alapján ezért nem csupán szakmai elismeréssel, hanem személyes hálával is tartozom.

ÁTADÁS

Jelenleg Magyarországon tizenhárom minisztérium működik, amelyeket a 2022. évi II. törvény tételesen nevesít. Az előzetes kormányzati információk alapján ezt a struktúrát a közeljövőben egy tizenhat minisztériumból álló szervezeti modell válthatja fel, illetve egészítheti ki. A változás ezért nem pusztán adminisztratív természetű, hanem az államszervezet működésének hatékonyságát és fenntarthatóságát is érintő kérdés.

Az új minisztériumi rendszer kialakítása szükségszerűen felveti a szervezeti racionalitás problémáját. Amennyiben a megnövekedett számú politikai vezetés változatlan vagy csökkentett apparátussal működik tovább, fennáll a veszélye annak, hogy az irányítási struktúra aránytalanná, úgynevezett „vízfejű” rendszerré válik. Ezzel szemben, ha az intézményi bővülést az állomány jelentős növelése követi, az az állami működés költségigényének emelkedését eredményezheti, amely hosszabb távon a költségvetési egyensúly szempontjából is kihívásokat hordozhat magában. Mindez természetesen nem kérdőjelezi meg a köz- és kormánytisztviselőket, valamint az állami vezetőket megillető, indokolt illetményrendezés szükségességét, ugyanakkor rámutat arra, hogy a szervezeti átalakítás végrehajtása fokozott stratégiai körültekintést igényel, mely nem kizárólag technikai vagy közigazgatási kérdés, hanem a kormányzati felelősség egyik meghatározó eleme. Az államszervezet stabilitása ugyanis nagymértékben függ attól, hogy az intézményi átalakítások képesek-e megőrizni az arányosság, a szakmaiság és a működési kontinuitás követelményeit. Ennek a dillemmának a feloldása, kihívásnak a kezelése a kormányzatra bízott és eskütétellel járó súly.

Fontos egyúttal hangsúlyozni, hogy az intézményi tudás és a szakmai tapasztalat szerepét nem lehet politikai lelkesedéssel vagy rövid távú szempontokkal felváltani. A modern közigazgatási rendszerek működésének egyik alapvető feltétele ugyanis a szakapparátus stabilitása, valamint az intézményi memória folytonossága. A köz- és kormánytisztviselők szerepe ebből következően nem pusztán végrehajtó jellegű, hanem az állami működés kiszámíthatóságának és szakmai minőségének egyik legfontosabb garanciája.

Meggyőződésem, hogy a jelenlegi helyzetben a leendő vezetők számára különös jelentőséggel bír annak felismerése, hogy az állam működőképessége nem kizárólag politikai döntéseken, hanem a közigazgatási közösség integritásán, felkészültségén és elkötelezettségén is múlik. A szakmai állomány megtartása és megbecsülése ezért nem másodlagos kérdés, hanem a hatékony kormányzás egyik előfeltétele.

Arra biztatom tehát a köz- és kormánytisztviselőket, akik új kihívások beazonosításában nem lehetőséget, hanem kényszert éreznek, váltás helyett vállalják a szolgálatot, és aktívan járuljanak hozzá a magyar állam működéséhez a következő időszakban is. A történeti tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a sikeres kormányzás alapja nem a megszakításokban, hanem a folytonosság és a megújulás kiegyensúlyozott egységében rejlik.