Csernovics Emília, az aradi főszolgabíró lánya, 28 éves volt, amikor férjhez ment Damjanich Jánoshoz. Esküvőjüket 1847 augusztusában tartották, csak 2 évig élhettek együtt boldog házasságban.

Házasságkötésük után a katona férj Temesvárra kérte áthelyezését, a fiatal pár itt rendezkedett be. Damjanich parancsnoka – későbbi hóhéra –, Haynau többször vendégeskedett otthonukban. Damjanich szerb származása ellenére büszke volt magyarságára, házasságukban ő vezette be, hogy otthon magyarul beszéljenek egymással: „Miért beszél maga mindig németül – figyelmeztette Emíliát – hiszen ez Magyarország, s mi magyarok vagyunk.”

1848 áprilisában szóváltásba keveredett a magyarokat szidalmazó Haynau altábornaggyal. Haynau valószínűleg egy előre kigondolt terv szerint délelőtt bement az ügyeletes szobába, ahol minden bevezetés nélkül elkezdte szidni a magyarokat, mire Damjanich védelmébe vette a bántalmazottakat. Haynau sarkon fordult, de nemsokára parancsot küldött Damjanichnak, hogy este hat órakor induljon Olaszországba harcolni. Erről Damjanichné így számolt be:

„1848. április 4-én férjemnek szolgálati napja volt. Haynau, ki is felment a hivatalos helyiségbe, indulatosan kiabált, hogy: die Rebellen, die Hunde, Lumpen, Betyaren, ily címeket adott a magyaroknak, férjem elibe állt, és kikérte, hogy ő mint magyar nem tűri, hogy jelenlétében ily neveket osztogasson.”

*

Emília az aradi osztrák fogságban egy héttel a kivégzés előtt látogathatta meg férjét:

„Csak egyszer, szeptember 27-én engedték meg, hogy bemehessek őt meglátogatni, nyugodt volt, és előkészített az ő halálára.

„Ha megkegyelmeznek a többieknek – mondta –, de nekem nem.”

[Október] 5-én egy katona tizenegy órakor jelentette, hogy feljebbvalója üzeni, hogy azonnal menjek a várba, férjemhez. Jó jelnek véltem, örömmel mentem azonnal. Midőn beléptem a börtönbe, csodálkozva láttam, egy katona őrt a szoba közepén állni. »Mi ez?« – kérdém.
»Siralomházba jöttél, holnap kivégeznek«.

Lerogytam ágya előtt, alig tudtam magamhoz jönni. Rövid idő múlva figyelmeztetett, hogy válnunk kell; az rettenetes volt! Utolsó percben kért, ígérjem meg, hogy másnap, 6-án, szobámat nem hagyom el. A küszöbre érve felkiáltott: »Emil! « Visszanéztem; könnytelt szeme éles kétségbeesés kifejezésével nézett. Visszafordultam feléje, szó nélkül intett kezével, hogy menjek. […] 5-én éjjel írta férjem azt a szép imát, mit reggel egy katolikus lelkésznek átadva, kérte, hogy adja nekem át. És a nyakkendőjét mikor leoldotta nyakáról, azt is a lelkésznek átadva nekem
küldte.”

Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra:

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom.
Ámen
Emíliámnak vigasztalásul Damjanich

Később ez az ima a Emília mindennapi imádságává vált, és százszámra sokszorosították.

Kivégzése előtt Damjanich a távozni készülő gyóntató papnak utána szólt:

„Tisztelendő barátom! Ön tán nem is tudja, ki vagyok. […] Én ugyan rác vagyok vallásomra [értsd ortodox], de mint rác meghalni nem akarok. Áldjon meg engem! [:…] Kezeimet fejére tétette és azokat saját kezeivel fejére szorítván egész imám alatt ott tartotta. Miután ez megtörtént, így szólt: Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg.”

TISZTELET A BÁTRAKNAK.