Tényleg felmosták a padlót az Európai Bizottsággal, talán még hipót is használhattak közben. És az a szörnyű az egészben, hogy ennek az árát véletlenül sem azok fizetik majd, akik a megállapodást összehozták.

Behódolás, kapituláció, politikai törpék, fiaskó. Ilyen és hasonló kifejezések zúdultak arra az EU-USA kereskedelmi megállapodásra, amelyet Ursula von der Leyen hozott össze Donald Trumppal. A szidalmak épp úgy érkeznek a liberálisoktól és a jobboldalról, Guy Verhofstadtól és Marine Le Pentől, Franciaországból, vagy épp német érdekképviseleti szervektől.

A megállapodás értelmében az uniós termékek legtöbbjére 15 százalékos vámot vetnek ki Amerikában, ezen felül az EU garanciát vállal arra, hogy 750 milliárd euró értékben vásárol energiát az Egyesült Államokból, miközben európai cégek további 600 milliárd eurót fektetnek be a tengerentúlon.

Kezdjük az utóbbival. Teljesen abszurd, hogy a Bizottság gyakorlatilag az európai cégek nevében vállalt beruházásokat. Névtelen tisztségviselők ugyanis egyértelművé tették, hogy nem a Bizottság finanszírozza majd meg ezeket, hanem a cégeknek kell. Mindezt úgy, hogy az európai versenyképesség hiányát részletező Draghi-jelentés szerint az európai piacról is hiányzik már egy ekkora nagyságrendű beruházási mennyiség.

Nem kevésbé abszurd a megállapodás energetikai része. Hogy a fészkes búbánatba’ lehet úgy garanciát vállalni egy ilyen nagyságrendű energiaimportra, ha azt sem tudjuk, hogy milyen áron történik majd? Értetlenségben forrongó dühünket csak tovább fokozza, hogy az elmúlt évekből tudjuk: az Amerikából érkező cseppfolyós gázimport jóval drágább, mint a keleti import, amelyről a Bizottság teljesen le akar válni. Kivel akarják a többlet számlát kifizettetni, ha nem a családokkal és a vállalkozásokkal?

S ha ez nem lenne elég: a tárgyalásokért felelős brüsszeli biztos azt is elmondta, hogy a megállapodásnak van egy Ukrajnára vonatkozó része is, de annak részleteiről nem beszélhet. Tehát továbbra is titkolják az Ukrán-paktumot. Egyértelmű, hogy a Bizottság arra használta a kizárólagos kereskedelempolitikai jogköreit, hogy olyan politikákat is alá söpörjön, amelyek a nemzeti kormányok hatáskörébe tartoznak. Nem lopakodó jogalkotás ez, hanem bömbölve megvalósított jogkör-elkobzás.

Egyre hangosabban morajlik egy kérdés: mégis kiket képvisel Ursula von der Leyen és bandája? Azt megszokhattuk, hogy a magyarokat nem, de most már a francia állampolgárokat és a német cégeket sem. Akkor mégis kiket?

És a végére egy tény. Azok közül, akik most értetlenkednek és szidalmazzák a megállapodást, olyanokat is találunk, akik, ha szavazni kellett, teljes mellszélességgel támogatták az Európai Bizottság elnökét. Tavaly ősszel, és pár napja a strasbourgi bizalmatlansági szavazáson is.

Ursula von der Leyent 18 nappal ezelőtt megszavazta a Weber-féle néppárt, a baloldali frakciók, na és a Magyar Péter-féle Tisza képviselői. Úgy szavazták meg, hogy tudták, miről tárgyal, mint ahogy azt is, hogy milyen brutális megszorító költségvetést hoz majd nyilvánosságra.

Ezzel szemben a Fidesz képviselői tavaly ősszel sem támogatták ezt az ámokfutást, mint ahogy ellene szavaztak a legutóbbi plenárison is, július 10-én.

Amikor Magyar Péter a székesfehérvári beszédében azonnali hűségesküt követel Brüsszelnek („a Nyugatnak”) az ma a gyakorlatban ezt a von-der-leyeni csomagot jelenti. Egy Európának káros kereskedelmi megállapodást, magasabb energiaárakat, migrációs paktumnak nevezett bevándorló-szétosztást, 33 ezer milliárd forintnyi összeggel megvágott agrártámogatásokat, és egy 40 ezer milliárdos csomagot Ukrajnának, mindezt minden európai adófizető pénzéből.

Nincs az az ezernyi beállított pozőrködős kép és csónak elején táncikálás, ami ezt el tudná fedni.