„Valami véget ért, valami fáj” – ezzel búcsúzik Schmidt Mária egy 24 éves korszaktól a Terror Háza Múzeum élén. És azt hiszem, ezt a mondatot most nagyon sok jobboldali ember érzi.

A Terror Háza ugyanis soha nem egyszerűen egy múzeum volt.

A polgári Magyarország egyik szimbóluma lett. Annak a korszaknak az egyik legfontosabb szellemi és kulturális intézménye, amely 2002 után világossá tette, hogy Magyarországnak joga van a saját történelmét a saját szemszögéből elmondani.

Schmidt Mária pedig ennek a munkának az arca, motorja és egyik legbátrabb alakja.

Amikor a Terror Háza Múzeum 2002-ben megnyílt, óriási vitákat váltott ki. Mégis megtette azt, amit évtizedeken keresztül sokan elmulasztottak: nevet és arcot adott az áldozatoknak, nevén nevezte a kommunista diktatúrát, és világossá tette, hogy a XX. század két totalitárius rendszerének bűneit nem lehet elhallgatni vagy relativizálni.

Azóta több mint nyolcmillió ember látogatta meg a múzeumot. Körülötte pedig egy egész szellemi műhelyrendszer épült fel: a XX. Század Intézet, a XXI. Század Intézet, a Kertész Imre Intézet, a Kommunizmuskutató Intézet és számos más műhely, konferencia, könyv, emlékév és kiállítás.

Most ennek a korszaknak vége.

A TISZA-kormány ugyanis megszünteti a Terror Házát és ezeket az intézeteket működtető alapítványt, a feladatokat és az intézményrendszert pedig minisztériumi háttérintézményhez szervezi át.

A választási vereség után sok mindent elveszített a magyar jobboldal. Most elveszít egy olyan intézményi hátországot is, amely több mint két évtizeden keresztül a polgári Magyarország egyik szellemi szimbóluma volt.

És számomra ebben van valami különösen fájdalmas.

Schmidt Máriát lehet szeretni vagy támadni, lehet vele vitatkozni – egy dolgot azonban nehéz lenne elvitatni tőle: maradandót alkotott. Olyan intézményt hozott létre, amelyet Magyarországon és külföldön milliók ismernek, és amely nélkül egészen másképpen nézne ki ma a XX. századi magyar történelemről szóló közbeszéd.

Éppen ezért most elsősorban egyetlen szó jut eszembe: a köszönet.

Köszönjük, Mária, azt a huszonnégy évet, a bátorságot, a rengeteg vitát, a szellemi küzdelmeket, és mindenekelőtt azt, hogy létrejött a Terror Háza.

Az épület marad. A kiállítás remélhetőleg marad.

De egy korszak valóban véget ért.

És igen: valami fáj.

Zárásként pedig álljon itt az az idézet, amellyel Schmidt Mária maga is búcsúzott ettől a korszaktól:

„Amit a hernyó a világ végének tekint, azt a mester pillangónak nevezi.”

– Richard Bach"

Forrás: Deák Dániel