#bemutatkozó @Dezse Balázs

1985. augusztus 14-én születtem Budapesten. Tehát az a generáció vagyok, akik pontosan tudja, hogy mi a kapcsolat egy Rotring ceruza és egy magnókazetta között.
Ahogy azt is pontosan tudom, hogy milyen érzés úgy felnőni, hogy már van interneted, fontos része is az életednek, de még mindig valamivel fontosabb és szórakoztatóbb való emberekkel punk rock zenére gördeszkázni, adott esetben pedig felhorzsolni a térded.
Ahogy azt is megtapasztaltam, hogy milyen jó hazamenni a családodhoz, amikor az édesanyád ebéddel vár haza, apádtól pedig azt a példát láttad, hogy reggel elmegy dolgozni, este jön csak a haza és amikor belép az ajtón megöleli az édesanyádat, majd megkérdezi, mi volt a suliban.
Ebben az időszakban döntöttem el, hogy soha nem akarok újságíró lenni, sőt, a médiában sem akarok dolgozni, viszont ekkoriban alakult ki az is, hogy őszintén szerettem volna, ha minden egyes ember úgy, vagy legalább hasonlóan nő fel, mint én, mert hiszem, hogy akkor a világ egy sokkal jobb hely lenne.
De most más a helyzet, és harcolnunk kell azért, hogy jobb legyen.
Szentül hittem sokáig azt is, hogy nekem majd soha nem kell a kommunistákkal megküzdenem. Abban a hitben voltam évekig, hogy ezt a harcot megvívták a dédszüleim, amikor a dédnagyapámat majdnem elnyelte a Don-kanyar, de aztán mégis hazajött, bekopogott a régi lakásukba annak reményében, hogy dédmama még mindig ott lakik. Majd köszönt, adott egy puszit neki és megkérdezte, hogy ma mi az ebéd. És ezek után sem panaszkodott soha. Viszont nem szerette a műanyag pisztolyokat, amikkel kisgyerekként játszottam. Ő tudta mi a fegyver, ezért félt tőlük, megvetette őket. Tudta mi az a háború, és azt is, hogy mi a béke, és mennyit is ér a béke. És tudta, hogy milyen egy kommunista. És milyen az, amikor valaki a világnézetét rákényszeríti valaki másra, és amikor valakit elvisz egy fekete autó éjszaka, mert szereti a hazáját, a családját és azt szeretné, ha biztonságban lennének.

A nagyszüleim és a szüleim is végigélték a kommunizmust. Megkeserített életek, félelem, létbizonytalanság, örökös küzdelem egy jobb élet reményében. Sokat hallottam ezekről a dolgokról. És itt tartunk, hogy nekünk, ennek a generációnak is egy nagyon hasonló harcot kell megvívnia.

Kanadában láttam először ezt a modernkori kommunizmust. A szivárványos diktatúrát, amikor 18 évesen kiköltöztem egy kicsit. Reméltem, hogy otthonig nem követ majd engem a téboly.
Aztán jártam az ELTE-re. Bölcsészkarra. Amit azóta is csak kommunistaképzőnek hívok.
És akkor már azt gondoltam, hogy nem is lenen baj, ha újságíró lennék egyszer, de azzal is beérem, ha valahol elmondhatom, amit erről az egészről gondolok, hátha más is hasonlóan gondolja.
És most itt vagyunk, szerencsére sokan, akik hasonlóan gondolják, és ezért létezik a Szent László Kulturális Műhely Alapítvány is, melynek küldetése mögé megtiszteltetés beállni.
Mert most rajtunk a sor, hogy miután hazaérünk a munkából megöleljük a családunkat, szeressük a felségünket, vigyázzunk a gyerekeinkre, akiknek kötelességünk biztosítani azt, hogy ha felnőnek, már tényleg ne kelljen majd a kommunistákkal harcolniuk.