Dédnagyapám ott volt a Don-kanyarban 1943. január 12-én.

Megjárta a jeges poklot, visszatért, és mesélt nekem arról (szűkszavúan), hogy miket látott.

„Térdig jártunk a hullákban” – mondta egyszer. Csak a Jóistennek köszönheti, hogy hosszú évek után ő maga hazatérhetett.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert dédapámmal még sokáig ismertük egymást, sokat beszélgettünk. És soha nem fogom elfelejteni, hogy a jelenlétében nem játszhattam kisgyerekként sem GI Joe-val, sem játékpisztollyal, mert a papa irtózott a fegyverek látványától is. Nem véletlenül.

Mert ő pontosan tudta, mi az a háború, ellentétben azokkal, akik most a fenyegetést relativizálják, ignorálják, és olyanokat támogatnak, akik belerángatnának minket a vérontásba.

Dédapámtól az a kereszt maradt rám, ami mindvégig vele volt. Jó emlékeztető minden nap, hogy amiben élünk és amink van, az nem jár, és a békét nem vehetjük garanciának. Azért nekünk is tennünk kell.

A Don-kanyarban körülbelül 100–120 ezer magyar honvéd esett el, sebesült meg, került hadifogságba vagy tűnt el. És akkor még nem említettük az árvákat, özvegyeket és a hazát, akiknek nagy szükségük lett volna rájuk.

Dicsőség a hősöknek! 🙏 ️