Miután több közéleti szereplő is felszólalt Magyar Péter önkényes és a jogállamiság határait átlépő döntései ellen, a miniszterelnök kommentekben reagál. Török Gábornak például ezt írta: „Nem lenne szép dolog szembemenni a demokratikus népakarattal és felhatalmazással…”

Ennek előzménye, hogy Török Gábor politológus magához képest szokatlanul konkrét kritikát fogalmazott meg Magyar Péter kormányának 17. alkotmánymódosítási terveivel szemben. Arról írt, hogy az alkotmányozó többség önmagában olyan politikai fegyver, amelynek használatát formális jogi korlát alig fékezi. Mint fogalmazott, veszélyes útra lép a Tisza-kormány: olyan útra, amelyen mindent lehet, de amely valójában a semmibe vezet.

Magyar Péter reakciója, amelyben kizárólag a népakaratra hivatkozik, és semmibe veszi az alapvető jogállamisági normákat, veszélyes. Gondoljunk csak bele – és most direkt egy durva példát hozok –, mi lenne, ha a többség akarata az lenne, hogy valakit felakasszanak a Kossuth téren. Meg lehetne ezt tenni pusztán azért, mert éppen ez a népakarat?

Nem, egy demokráciában és jogállamban ez nem így működik. Megvannak a világos jogi keretek, amelyeken belül mozogni lehet. Ha ezeket átlépjük, akkor az önkény elszabadul, és nem maradnak korlátai. Sajnos ezt látjuk Magyar Péter esetében.

Érdemes visszanézni a történelmet. A XX. század legsötétebb rendszerei is gyakran a népakaratra vagy a társadalmi felhatalmazásra hivatkozva kezdték lebontani a jogállami korlátokat. A történelem egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a demokratikus felhatalmazás önmagában nem jelent korlátlan hatalmat: a jogállami garanciákra és fékekre minden körülmények között szükség van.