Huszonnégy éve már, hogy utoljára jártam itt. Most, hogy egyre többször gondolok arra, mit csinálok majd, ha a „szakmában” mindent és végleg befejezek s a zenéből, színházból, művészetekből, ami ötven éve körbevesz, minden aktivitás kivész, s marad annak passzív élvezete. Talán varázslatos passzivitás lesz és biztosan kevésbé fárasztó, mint az elmúlt ötven év, hiszen színházak, múzeumok, kiállítások, koncerttermek, zene, könyvek, unokák, kert, konyha, borok, utazás, család, barátok maradnak. De vajon megnyugvás lesz ez? Vagy marad valami izgága vágyakat keltő, égető és nyugtalan, nem romlandó üzemanyag az elmúlt ötven évből, ami hajtana tovább és elégedetlenséget, keseredettséget ébresztene? Egyelőre - bár készülök erre az időre - elhessegetem az ilyen gondolatokat, és az előttem álló feladatok öröme mellett elkezdtem a lassú, kimért, megfontolt edzést, felkészülést azokra az évekre, ha majd…..
E felkészülésnek egyik állomása volt a tegnapi kirándulás az elképesztő minőségben helyreállított varázslatos Kamalduli Remeteséghez, Majkra. Bende Zsolt, egykori tanárom, kollégám, barátom ajándékozott meg azzal, hogy annak idején megkérdezte, volna-e kedvem nyaranta, énekes mesterkurzuson tanítani Majkon. Ha jól emlékszem talán két másodpercig gondolkodtam, mielőtt kimondtam a - mint később kiderült, magam számára - boldogító igent. Miért írom e sorokat? Tisztelgésként azok előtt, akiknek munkája, verítéke nélkül ma már talán csak egy romhalmaz lenne a XVIII-ik. század közepén Majkon épült remeteségből a tó partján. Ami ma fogadja Majkon a vendéget, az maga a tökéletesség, a tisztaság a szellem, az emelkedettség, ahol csendben minden az ég felé néz, - mi több - az ég felé mutat is. Minden ajtó mögött, minden levendulabokor mellett ott a csend, az ima, a hit és a Kamladuli Rend elmúlt 1000 évének ereje. Még leromlott állapotában is - amikor a mesterkurzusnak helyet adott - érezhető volt a Szellem. Megérezhettem a 4-es számú remetelak hangulatát, ami otthont adott nekem egy rövid időre. Azt a hangulatot, érzést, amit a csend, az elmélyülés, a gondolatok szülnek. Aztán persze délelőtt 10 órától estig zengett a remeteség. Hol, Schumann, hol Puccini, Verdi, Mozart, Schubert, Bach igyekezett dallamaival a Kamalduli csendet megtörni. Azt hiszem Bach talált otthonra leginkább a falak között, bár a Remeteség a többi szerzőt - akik között ott volt Lehár Ferenc - sem penderítette ki a falakon túlra. Mint egy állandó gondolat ilyenkor, ott jár a fejemben, mi kellene ahhoz, hogy itt Majkon a Remeteség falai közé, évente ismétlődő összművészeti kurzus és annak befejeztével fesztivál költözzön? Állandó költségvetéssel, támogatással, adminisztrációval, jelentkezői körrel? Hogyan lehetne egy ilyen csodálatos szellemű helyre bevezetni a szépség, a történelem mellé az élő művészetet a maga csodáival? Azt hiszem pénz és szándék kellene. Aki teheti menjen el Majkra. Érdemes!