Néha felgyülemlik az emberben a keserűség, amire mindenki másként reagál. Van, aki látványosan kiadja magából, van, aki másokon vezeti le, van, aki magába fojtja és belebetegszik, van, aki kiírja magából és lehetne ezt sorolni a végtelenségig. Én általában írni szoktam, de most ez sem megy igazán.

Félelmetesen nagy a baj a világgal, amelyben élünk, és minél inkább keresem a megoldást, annál inkább rá kell ébrednem, hogy a megoldás végtelenül egyszerű. És éppen ez a baj. A világunkat annyira komplikálttá tetették velünk, hogy az egyszerű dolgok kivitelezhetetlenné váltak. A megoldás a közösségi létben lenne, de ez a fogalom mára elveszítette az eredeti jelentését. Bizonyára nem is véletlenül hívják azt a felületet, ahová most a gondolataimat pötyögöm irodai magányomban, közösségi platformnak. A cél a közösségi lét teljes megvonása azáltal is, hogy a magányt kezdik közösségnek hívni. Vajon meddig hagyjuk, hogy ezt tegyék velünk?

Egyre inkább csömöröm van ettől a felülettől is, ahol most éppen kommunikálni próbálok. Az elmúlt két év megmutatta, hogy a valóság semmit sem számít, csak az számít, hogy milyen ámítás zajlik ebben a virtuális pszeudovilágban. És egyre kevesebben vannak azok, akik legalább megkérdőjelezik, hogy amit itt látnak és hallanak köszönő viszonyban van-e egyáltalán a valósággal. Éppen az ilyen elszemélytelenített álvalóság a legtökéletesebb terepe a titkosszolgálati befolyásolásnak, a közvélemény manipulálásának. Vajon mi célból alkották meg a Facebookot egy állítólagos garázsban? Ugye, milyen vicces ez az eredettörténet? De ha viccesnek találjuk, akkor vajon miért szolgáljuk ki önként az alkotó igényeit?

És miközben értelmem minden idegszála visítva tiltakozik ezen rendszer ellen, szembesülök azzal, hogy elvették az egyszerű megoldások lehetőségét. Aki nincs a Facebookon és egyéb "közösségi" oldalakon, az nem létezik. Csak a látszat számít, semmi más. Ha nem látszatposztolgatok percenként az olyan, mintha nem dolgoznék, nem tennék semmit a közösségemért. De vegyük már észre, hogy ez nem közösség, ez a magány!

Holnap mindenesetre találkozunk Balatongyörökön a Nemzeti Hét rendezvényén, szombaton pedig Ópusztaszeren a MOGY-on. Jöjjenek! Legalább néha legyen igazi közösségi életünk!

Addig is hallgassák meg az alábbi beszélgetést, amelyben még a megmaradt szavainkkal próbáltuk leírni a terjedő őrületet.