Tegnap igazán színvonalas és izgalmas rendezvény keretében mutatta be Szakács Árpád a Kárpátia Stúdió legújabb könyveit. Egész napos rendezvény volt előadásokkal, beszélgetésekkel, dedikálásokkal. A nap díszvendége Jim Macgregor volt, a skót orvos, aki évtizedek óta dolgozik azon, hogy megírja a huszadik század történetének eddig eltagadott részleteit.

Raffay Ernővel, Földi Lászlóval, Bogár Lászlóval és persze Szakács Árpáddal beszélgettünk a pódiumon, de voltak önálló előadások is a megjelent kötetekről. Én nagyapám doni naplójáról osztottam meg néhány gondolatot. A kötet bevezetőjének első néhány bekezdését ott is felolvastam, itt is megosztom Önökkel:

"Rengeteg emlékem van a nagyapámról. Édesanyám kezét szorongatva szaladok utána a pesti utcán. Rajta kalap, kezében az elhagyhatatlan sétapálca. Gyors és határozott léptekkel halad előre szálfaegyenes termetével, és a bot – amely korát és méltóságát van hivatva jelezni – nem is érinti a földet. Minek is támaszkodna rá, csak lassítaná lépteit! Magabiztosan vezet minket, mint aki minden kis zugot ismer a nagyvárosban. Legalábbis én meg vagyok győződve arról, hogy letehetnék őt a világ bármely pontján, ott is ugyanilyen határozottan tudná, merre tart.

Haláláig magáztam őt, ahogy édesanyámtól hallottam. Talán csak a kezét csókolom köszöntést rövidítettem egy egyszerű csókolomra, és hiába győzködtek, hogy nyugodtan tegezhetem, soha nem voltam rá képes. Egyszerűen nem illet a kalaphoz, a sétapálcához, a nadrágtartóhoz és a láncos zsebórához, amelyet mindig előbányásztam a fiókjából, ahányszor nála jártam.

Látom őt a konyhában is, amint tévedhetetlen érzékkel adagolja a vadas hozzávalóit. Orromban érzem az illatát, számban az ízét. Soha senki nem készített olyan vadast és „zsemlyegombóczot”, amilyet ő tudott. Miközben rotyog a fazék, ő kóstolgat és jóízűen magyarázza, mi kell még hozzá, hogy tökéletes legyen. Katonás rendben állnak a fűszerek, és én mit sem sejtek abból, hogy ilyen élvezettel csak az tud beszélni az ételekről, aki tudja, mi az az éhség.

Hallom a hangját, ahogy tanítja nekem a Magyar Hiszekegyet, miközben kezeimet imára kulcsolja. Göcsörtös ujjai között szinte elveszik apró tenyerem, de érzem kezének melegét, és – bár nem sokat értek még belőle – tudom, hogy valami nagyon fontos üzenet húzódik meg a rejtélyes sorok mögött.

És látom őt megtörve, összeroppanva. Amikor már senki más nincs mellette, csak én. Ülök a mentőben és fogom a kezét. Piliscsabától Budapestig tart az utolsó utazás. Mennyire jelentéktelen a Don-kanyar többezer kilométeres távolságához képest, de ezúttal nincs visszaút. A naplóját olvasgatva arra gondolok, éppen olyan egyedül kellett szembenéznie a halállal, mint amilyen elhagyatva érezte magát az idegen földbe ásott lövészárkok mélyén. Hosszú élete volt, sok szenvedés fért bele."