Kunszentmiklóson mondtam ma ünnepi beszédet:

„Amikor a berlini felkelésről hallottunk: főként az emberek elszántságát bámultam, hogy a tankoknak – a mai hatalom pisszenést sem tűrő eszközeinek – neki menjenek; Magyarországon ilyesmi nem fordulhatna elő, – mondtuk még a poznańi események után is. Nem, mert a magyarok kevesebbet szenvedtek, hanem mert gyávábbnak, vagy ha úgy tetszik, megfontoltabbnak tartottam őket. S most mégiscsak nekimentek a falnak. Ez elképesztő volt és szívet fagyasztó!”

Tisztelt Emlékező Honfitársaim! Kedves Kunszentmiklósi Polgárok, tisztelt Polgármester úr!

66 évvel ezelőtt ezen a napon néhány pillanatra helyreállt a kizökkent idő. Hatalmas szellemi, lelki és fizikai erőfeszítést tett a nemzet, hogy visszaszerezze sorsának irányítását, hogy újra rátaláljon az ezredéves rendre, amely meghatározta életünket és megszabta feladatainkat itt, a Kárpátok gyűrűjében. Mondhatnánk, hogy nem történt semmi különös, csak, ami a sorsunk évszázadok óta: megpróbáltuk lerázni immár a sokadik nagybirodalom rabigáját – sikertelenül. De ez nem igaz. Nagyon is különleges volt, ami akkor történt!

Németh László gondolatával kezdtem a beszédemet, egy olyan idézettel, amely a meghökkenésnek, a csodálkozásnak és az értetlenségnek ad hangot. Ugyanis valóban váratlan és emberfeletti volt az, amit a magyar nemzet 1956 őszén megmutatott magából. Pedig nem először történt már ilyen a történelemben. Az igazán kilátástalan helyzetekben mindig rejtett szellemi energiák törtek a felszínre, és adtak erőt ahhoz, hogy visszatereljük a kizökkent időt a medrébe. Gondoljunk akár a Hunyadiak emberfeletti küzdelmeire, vagy a trianoni katasztrófára. A bátorság mindig is a magyar lélek sajátja volt, de inkább óvatos körültekintés, vagy – ahogy Németh László fogalmazott – megfontoltság jellemezte ezt legtöbbször és nem az izzó hevület. 1956 ősze azonban izzott, mint a galagonya…

1944-től hazánk megtapasztalta a huszadik század mindkét életellenes diktatúráját. Önrendelkezését elveszítve sodródott egy kényszerpályára, amely hagyományainktól és kultúránktól tökéletesen idegen létformát erőltetett ránk, meg akart minket fosztani gyökereinktől és legfontosabb értékeinktől, amelyek ezer éven át megtartottak magyarnak itt, Európa közepén. Már-már úgy tűnt, sikerülhet betagolni Magyarországot egy totális és zsarnoki birodalomba, de akkor jött egy új generáció és kiderült, hogy a magyar lélek nem semmisíthető meg – legalábbis ezen a módon semmiképp.

Nem volt magától értetődő, ami azokban a napokban történt. Hiába állt itt egy megalázott, kifosztott és meggyötört nemzet, hiába kovácsolódott az elnyomók ellen egy sajátos, értékrendeken és származási különbségeken is átnyúló társadalmi egység, kik lettek volna azok, akik vállukra veszik egy ország sorsát? A korábbi felelős vezetők, a nemzet felemelésén munkálkodók, a hagyományos értelemben vett írástudók többségét már elűzték, kivégezték, vagy egyszerűen csak elhallgattatták, megnyomorították, tönkretették, legrosszabb esetben megtörték és megalkuvásra kényszerítették. Azt hihette a nemzetgyilkos kommunista brigád, hogy végső győzelmet arattak, hogy nincs már senki, aki ellenálljon, de akkor megtörtént a csoda.
Elfojthatatlan erő és lelkesedés vitte az utcára azt a generációt, amelyik háborús körülmények között ismerkedett a világgal, amelyik a leginkább meghatározó iskolás évei alatt már ideológiai kiképzésben, vagyis agymosásban részesült és szisztematikusan vették el tőle az örök értékeket, a megtartó hitet, a történelmi tudatot. Ez a korosztály volt a legfontosabb a megszállók és hatalombitorlók számára, őket akarták mihamarább megfertőzni, belőlük akartak biztos hátteret nevelni saját uralmuk biztosítására. 1956 őszén kiderült, hogy elszámították magukat: nem olyan fából faragták a magyart, hogy – akár a legbrutálisabb terrort elszenvedve is – néhány év alatt megtagadja múltját és hitét. Az akkori fiatalságot még az a nemzedék nevelte, akik számára a hazaszeretet alapvetés volt, akik már egyszer átélték a kataklizmát és a nemzethalálból visszahozták hazájukat: életképes, prosperáló országot építettek Trianon után. Ők ismerték a túlélés receptjét és tudásukat átadták az utánuk következőknek.

Kunszentmiklóson is volt egy ilyen tanár, Dr. Csikesz Ferencnek hívták. A helyi gimnáziumban tanított történelmet és földrajzot, nem is akárhogyan. Nem kötötte őt gúzsba a kommunista tankönyvek történelemhamisítása. A tantermek falai között bátran, lelkiismeretéhez hűen adta át a kristálytiszta tudást diákjainak, miközben irodalmi nagyjaink, Arany János, Gárdonyi Géza, vagy éppen az akkor indexen lévő Kodolányi János műveihez fordult segítségért. A magyar kultúra, történelem és hagyomány átörökítésével hazaszeretetet, nemzeti öntudatot és egy letűnt kor tekintélytiszteletét és gerincességét plántálta észrevétlenül tanítványai lelkébe. Az ötvenes évek poklában ezek az örök értékek segíthettek embernek maradni az embertelenségben. És a nagy próba hamar el is érkezett. 1956 őszén Kunszentmiklós polgárait is elérte a forradalmi hevület, de hála egy mértéktartó, megfontolt és higgadt tanárembernek, a szabadság friss levegőjét nem szennyezték a bosszú vércseppjei. Itt is megtörtént a csoda: a vidék népe napok alatt lebontotta a kommunista diktatúra közigazgatási szervezetét, a tanácsrendszert, és alulról szerveződő önkormányzatokat, nemzeti bizottságokat szerveztek, ahová saját maguk közül választottak vezetőt a helyi, régi értelemben vett tekintélyek közül. Kunszentmiklós nemzeti bizottmányának vezetője Csikesz Ferenc lett, aki megszervezte a nemzetőrséget is, és védőőrizetet rendelt a tanácselnök és a párttitkár háza elé. Csikesz Ferenc településén nem volt lincselés, és a Szabadszállásról kivezényelt katonaság is csak oszlató sortüzet adott le. Kunszentmiklóson vér nélkül győzött a forradalom.

Nem volt minden település ilyen szerencsés. Miközben Budapesten kisebb-nagyobb intenzitással, de folyamatos fegyverropogásban estek át a Pesti Srácok a vérkeresztségen, vidéken is több, mint hatvan sortüzet vezényelt a hatalom a fegyvertelen, békés tüntetők ellen. A magyar nemzet mégsem adta fel a harcot, és a kommunisták saját erejükből nem voltak képesek felülkerekedni. 1956 őszén fiatalok ezrei tüntettek öntudatosan az elnyomók és a megszállók ellen, gyerekek harcoltak halálmegvető bátorsággal a pesti utcákon, ifjú munkások szervezték meg saját önkormányzataikat a legeldugottabb településen is, bizonyítva, hogy a magyar hagyományokban ott gyökerezik a demokratikus gondolat. Pillanatok alatt építettek fel egy működő, erős társadalmi szolidaritást mutató nemzeti közösséget, amelyből lehetett volna kibontakozás, ha rajtunk múlik. De nem rajtunk múlt. A korabeli világ legerősebb hadserege tiporta földünket újra, a szabad világ pedig ismét – immár sokadszor – magunkra hagyott minket. Esélyünk sem volt véghez vinni azt, amibe belekezdtünk. De ezt a bátor pillanatot nem feledhetjük, akkor sem, ha az, ami utána következett a megsemmisülés szélére sodorta a nemzetet.

Amit a bolsevik terror nem tudott elérni, Kádár beteljesítette. A kíméletlen megtorlás levezénylése után valami más következett, valami emésztő üresség, lélekölő szürkeség, lassan pergő egyhangú percek sorozata, ami ellen még lázadni sem lehetett igazán. Úgy tűnt, a kizökkent idő normalitássá, a hit avítt kacattá válik, a nemzeti érzelem pedig – mint egy kínos és szétnyűtt gúnya – örökre lomtárba kerül. És maradt a vegytiszta materializmus, a gulyásfoltos kommunizmus, az egyhangúság és a tettetett egyenlőség, amelyben a legnagyobb bűnnek a kreativitás, az egyéni teljesítmény és az autonómia számított. Ezek pont azok az értékek, amelyekben mi magyarok kiemelkedően nagyok tudunk lenni. Sokan próbálkoztak már azzal az évszázadok során, hogy megtörjenek, beintegráljanak, elnémítsanak, jelentéktelenné tegyenek minket, de a kádárizmus pribékjei voltak az elsők, akiknek ez majdnem sikerült is.

Az én nemzedékem ebbe a szürkeségbe született bele, ebben a silány konzumszocializmusban cseperedett fel, ahol nevetségessé tettek mindent, ami szép, lerántottak a sárba mindent, ami tiszta, relatívvá tették az abszolút igazságokat és hamis bálványokat emeltek a valódi értékek helyére. De hiába tűnt úgy, hogy vesztésre áll a nemzet, ott volt 1956 izzó parazsa, amely végül megtörte és legyőzte a szürkeséget. Ott voltak az egykori Pesti Srácok, a lánglelkű forradalmárok, a Csikesz Ferencek, akik átörökítették számunkra a hitet, a hazaszeretetet, a küzdeni akarást. Ők adták az erőt a kizökkent idő helyreállításához, a keresztre feszített nemzet feltámadásához, nekik köszönhetjük, hogy végül mégiscsak elfogyott a szürkén pergő végtelen percek sora. Az ő szellemük táplálja bennünk a reményt ma is, tőlük kapjuk az erőt a küzdelmeinkhez, hogy szembeszálljunk az újrahasznosított hamis eszmékkel, amelyek ismét a gyökereinket támadják. Lehet, hogy megfontoltak vagyunk, de gyávák semmiképp! Isten áldja a magyart!