Huszárosan bravúros honvédelem

„... hát ebben az országban egy díjazott embernek még bármit tartogathat a jövő – siralomházat vagy akasztófát, de leginkább hivatalt.” Rögtön találva éreztem magam lovagkeresztem okán, és eltöprengtem, hogy a hivatal valahogy nem szokott rám lelni: mi marad hát...? No, de szerencsére nem ér rá az ember lánya arra, hogy ilyen sötét ború lengje be gondolatait, amikor Pataki Tamást olvas. Nagyobb veszedelem leselkedik a honra s a nemzetre annál, semhogy saját apró-cseprő problémáinkkal legyünk elfoglalva: jönnek a törökök! Akarom mondani: a kommunisták! Vagy mindkettő egyszerre! A labanc meg már itt is van: Ferenc Jóska a Rudas gőz-poklában fortyog. Mondjuk meg is érdemli, amiért a nyakunkba ömlesztette ezt a finnista rémálmot. A halászó–vadászó–gyűjtögető törzsek megszállták az állatkertet is – ennél hatásosabb érzékenyítés nem is kell a fővárosi nagyérdeműnek! Mennyivel szívmelengetőbb eme jámbor, együgyű törzsközösség tagjának lenni, mint rokonságot vállalni holmi vérgőzös hun-szittya vademberekkel. Nem is beszélve arról, hogy a lovak mennyi üvegházhatást erősítő gázt pumpálhatnak ki beleikből, miközben a nyergük alatt puhul a reakcziósok nemzeti eledele – igaz, ezt csak én képzeltem hozzá a problematikához, kissé talán túlgondolva a regényt. Mindenesetre az Elvásik a török félhold egy igazi kézikönyv. Majdnem abban az értelemben, mint a „Nagy Francia Enciklopédia”, csak éppen Pataki könyvéhez puszta kézzel is hozzá lehet érni mindenféle ártalom veszélye nélkül, míg ez utóbbihoz nem feltétlenül. Pataki Tamás nem egyszerűen görbe tükröt tart elénk, hanem útmutatót ad a hazai valóság értelmezéséhez: mindent kiolvashatunk belőle, mi lényegünk. Azt hiszem, ezt hívják művészi érzékenységnek, és Tamás mindezt megfejeli a tehetség és zsenialitás félreérthetetlen jeleivel. Miközben könnyünk potyog és rekeszizmunk sajog a visszafojthatatlan kacagástól (ez a fajta humor egyébként csak a legmagasabb intellektusok sajátja – és megjegyzem, hogy az értelmezéséhez is kell némi műveltség), szívünk csordultig telik az anyanyelvünk iránt érzett rajongással. Ez nem posztmodern szóf*sás, hanem egy szellemes, eredeti kalandregény olyan ízes magyar nyelven megírva, amely már a virtuozitást karcolgatja. (Azért nem írtam, hogy virtuóz, mert akkor mit fogok írni a következő regényéről? Egyébként állításom bizonyságául szolgáljon, hogy majd egy teljes oldalon keresztül ontja ránk a testi szerelem kifejezésére használható szinonimák tárházát, amelyet végigolvasva valóban azt érezzük, hogy a szerző huszárosan bravúros mestere... a szavaknak.)
Olvassák el a regényt, és ne tántorítsa el Önöket a tény, hogy alig kapható! Sőt, az elhallgatás legyen a bizonyság, hogy telitalálat a mű. Miért is reklámoznának és árusítanának olyan szellemi terméket, amely azt mondja a halott oroszlánról, hogy igenis rugdosni kell, mert ilyenkor a legveszedelmesebb, és nem szabad bízni a kommunistákban, pláne akkor, ha még szuszognak. Vagy miről lehet felismerni a hivatalnok-minisztereket az operában? Arról, hogy taps közben a főnökeiket figyelik, nem az énekeseket. Annyi leleményes bölcsesség rejtőzik a sorok között, hogy már-már füveskönyvként is értelmezhető lenne, különösen a pszeudo-idézetekkel a fejezetek elején. De mégsem az. Ez ízig-vérig regény, a legjobb fajtából. Egy kitalált történet a tespedt Pest-Buda bevételéről, a korról, amikor megszállt minket Szulejmarx hadserege. És hogy hol kapható? Az Anima könyvesboltokban biztos, de ha összehangoltan elkezdjük keresni a kötetet a legnagyobb terjesztőknél, hátha befogadnak valami nemzetit is a sok mainstream irodalom mellé...