2023. október 23-án Bicskén elmondott ünnepi beszédem leirata:

Ez egy fekete notesz, hivatalos nevén “előjegyző zsebnaptár az 1956-os évre”.
Valójában viszont ez nem is notesz és nem is zsebnaptár, hanem egy napló. Dédapám naplója, amelyet 1956. október 23-a után kezdett el írni és arról szól hogyan változott meg a családunk, ahogy sok más család élete gyökeresen 1956-ban.

Tisztelt emlékezők! Tisztelt bicskeiek! Tisztelt polgármester asszony! Tisztelt képviselő úr! Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy ma én beszélhetek önöknek 1956-ról. Köszönöm, hogy eljöttek és köszönöm kitüntetett figyelmüket.

Október 23-án minden évben a kezembe veszem ezt a fekete borítójú, sárgás lapokkal teli, ceruzával írt aprócska naplót. Amennyire kicsi, annyira nagy a jelentősége a családom életében. A dédapám tüzes alkat volt, olyan, aki nem hunyászkodik meg, az igazságtalanságot rühellte és mindig fel is szólalt ellene. Így történt ez 1956 októberében is. Így emlékezett róla:

„Mindig is nagyon szerettem a hazámat, igaz magyar embernek születtem és úgy is halok meg. 1956 októberében az egész országon végigsöpört a forradalom szele. Bevallom őszintén, mindig is utáltam a kommunistákat, ezért én is fegyvert ragadtam, elegem volt abból, amit ezek a mocskok művelnek az országgal. Fogtam magam, és bementem a falu központjába, nem akartam én semmi mást, csak agyonlőni a tanácselnököt. Ahogy a forradalmat, úgy vertek le engem is. Az eset után vérdíjat tűztek ki a fejemre, azt mondták ezt nem úszom meg börtönnel, ha elkapnak, felkötnek. Többen voltunk, akik hirtelen a rendszer ellenségei lettünk. Úgy döntöttünk, hogy ameddig meg nem bukik ez a velejéig romlott hatalom, addig elmenekülünk. Egy-két hónapra, maximum egy évre számítottunk, 40 lett belőle.”

A dédapám harcias ember volt, olyan, aki a második világháború idején nem megúszni akarta a besorozást, hanem 18 évesen saját maga jelentkezett, hogy megvédje a hazáját. Ezek alapján és őt ismerve azt is mondhatnám, nem meglepő, hogy az apró Somogyi faluból, ahol született és élt egyike volt a néhány helyi forradalmárnak. Volt fegyvere – mindig volt neki –, ezt azonban az államhatalom nem nézte jó szemmel, főleg nem akkor, amikor az egész ország lázadt az elnyomók ellen. A szovjetek sajnos leverték a magyar forradalmat, a forradalmárokat kivégezték vagy börtönbe zárták, aki tudott, disszidált. Így tett a dédapám is. November 14-én indultak útra a bajtársaival együtt. Ezt írja a naplójában:

„… este 10 óra, az eső nagyon esett, bőrig vizesek voltunk, de elkeseredve nem. Onnét már 500 méterre volt a határ, egy patak választotta csak el. Nekivágtunk ennek a szakasznak is. Átgázoltunk, derékig ért a víz. A másik oldalon már szabad föld volt. Éjfélkor már az osztrák pihenőn szárogattuk a vizes ruháinkat. (…) Mindig csak az enyéim vannak az eszemben, és bizony nagyon sokszor könnyek csillognak a szememben. Istenem, csak még egyszer hozz össze bennünket, hogy egy boldogabb jövő elé nézhessünk. Az osztrákok nagyon szeretnek bennünket, és azt mondják, hogy legyünk büszkék arra, hogy a magyar nemzet fiai vagyunk. (…) Az első nap a menekülttáborban. Délután pedig misére mentünk. (…) A helyzetünk kilátástalan, nem tudjuk mi lesz velünk. Istenem, de sokszor eszembe jutnak azok a boldog percek, melyeket a családom körében eltölthettem. Száműzött bujdosó lettem, csapongok a nagyvilágban és ki tudja láthatom-e még azokat, akiket szerettem.”

Két gyermek és egy feleség – őket kellett itt hagynia a dédapámnak a kommunisták miatt. A nagymamán apa nélkül nőtt fel, hiszen évekig nem is találkozhattak, a család minden tagja pedig egyszerre nem lehetett együtt, hiszen attól tartottak, hogy akkor nem jönnek haza. A dédapám évtizedekig nem térhetett vissza Magyarországra, végül a rendszerváltoztatás után költözött haza, a szülőfalujában halt meg, ott nyugszik a mai napig.

Magyarságtudat, a haza szeretete és az elnyomók elleni küzdelem – ezeket adta át nekem a dédapám, amit nagyon köszönök neki!

1956. október 23. után majdnem 200 ezer magyar ember kényszerült elhagyni a hazáját a megtorlások miatt. 200 ezer család ment tönkre mindössze néhány hónap alatt.

Így történt ez itt Bicskén is. A hazafiak, itt ezen a Fejér vármegyei településen is érezték, hogy tenniük kell valamit. Már a budapesti forradalom másnapján október 24-én nagygyűlést tartottak Bicskén, az akkori országzászlónál, a mai Szent István út Kossuth utca kereszteződésénél. Az információk gyorsan elértek ide, hiszen már akkor is 1500-2000 ember dolgozott Budapesten, akik hozták a naprakész híreket. Bicske lakossága nyíltan kiállt a forradalom mellett. Kutrik József és Vértes Vilmos vezetésével a bicskeiek nagyon gyorsan megszervezték magukat, megerősítették a rendőrséget azzal, hogy minden rendőr mellé egy nemzetőrt állítottak, aktivizálták a Vöröskeresztet és még az élelmiszerboltok nyitva tartásáról is gondoskodtak. A Nemzeti Bizottság minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy vér folyjon a településen. A bicskeiek a saját forradalmuk közben még a budapestieknek is tudtak segítséget nyújtani. A fővárosban egyre nagyobb gondot okozott az élelmiszerhiány, a bicskeik egyből segítettek, az éltüket kockáztatva, hiszen Budaörs határában feltartóztatták őket az orosz katonák. Végül célba ért a élelmiszerszállítmány.

A november 4-e Bicskére két nappal később november 6-án érkezett meg két orosz tank és 100 orosz katona képében. Kutrik Józsefet és társait letartóztatták és évekre börtönbe zárták őket. Bicskéről is többen disszidáltak. A forradalmat követő megtorlások, a megtört emberi sorsok, a szétszakadt családok Bicskét sem kerülték el.

Tisztelt emlékezők!

1956 minden magyar ember génjeiben ott van. 1956. október 23-án egy kicsike nép megmutatta, hogy a hatalmas zsarnok ellen is fel lehet lázadni, képesek voltunk összefogni és kiállnunk a szabadságunkért. Ez egy olyan lecke, amit sosem szabad elfelejtenünk és nem csupán évente egyszer, hanem minden egyes nap kötelességünk emlékezni rá.

Szokták mondani, hogy a történelem ismétli önmagát. Különösen igaz ez, a mi nemzetünkre vetítve. A magyar történelmet átnézve lényegében alig találunk olyan időszakot, amikor nem egy nagyobb és erősebb birodalom próbálta az akaratát ránk erőltetni. Gondoljanak csak bele! Elég a 20. századot végignézni.

Melyik nemzet élte volna túl, ha a nagy világháborút elveszítve, még a területének a kétharmadát is levágják róla? Majd a sebek be sem gyógyultak, de jött egy újabb háború, ismét a vesztes oldalon, aztán kommunista megszállás majdnem 50 évig.
Melyik nemzet élte volna ezt túl?

Fontos feltenni ezt a kérdést, mert erőt ad a mindennapokban.

Ugyanis ne legyen kétségünk. Ma is ez zajlik. Kívülről akarják megmondani hogyan éljük az életünket. Olyan emberek akarják megmondani hogyan éljük a magyar életünket, akik még soha nem jártak az országunkban.

Egyet viszont nem tudnak. Nekünk már hatalmas rutinunk van abban, hogyan álljunk ellent a világban zajló őrületnek. Mi, egy ezeregyszáz éves nemzet vagyunk és az ezeregyszáz éves nemzetet nem lehet csak úgy eltörölni a föld felszínéről.

Gyáva népnek nincs hazája! Éljen a magyar szabadság!

Köszönöm, hogy meghallgattak.