“Üvöltözés és szidalmazás közben sorban lerángatta az ágytámla tetején lévő könyveket és a hátamhoz vágta őket.
Aztán levette a nadrágját és az övvel együtt azt is hozzám vágta.”
Olvasom ezeket a mondatokat, és borzongok.

Nem hiszek a szememnek.

Elönt a düh, és a harag.

Látom magam előtt Varga Juditot, ahogy összekuporodva, könnyeit nyelve várja, hogy végre vége legyen a bántalmazásának.

Ökölbe szorul a kezem.
Ez a senki, ez a nímand, ez a Magyar Péter így bánt a hites feleségével.
Három gyermeke anyjával.
Bántotta, terrorizálta, és zsarolta.
Zsarolta azzal a felvétellel, amit az otthonukban készített a feleségéről.

Nem!
Nem a családját féltette.
Attól rettegett, hogy a többször is általa bántalmazott felesége elhagyja, és így elbukja a zsíros állásait.
Az egzisztenciáját feltette.
Nem a családját.

A családját, a feleséget egy normális ember nem hallgatja le.
Nem zsarolja a gyermekei anyját egy titokban készített hangfelvétellel.
Vajon mit érezhetnek most a gyerekei?
Vajon milyen lelki károkat okozott ez a senki a saját gyerekeinek?
Aki lehallgatja az édesanyjukat, majd bosszúból nyilvánosságra is hozza a terrorizált, megfélemlített nő szavait.
Magyar Péternek vége van.
Politikai értelmében.
De mint apa, mint férj élete végéig magán fogja viselni a szégyen ruháját.