Emlékszem micsoda élmény volt, amikor csörgött a telefon, és valaki azt mondta, hogy meghallgatnának egy szerepre Gigor Attila új filmjébe.

Eléggé ugráltam örömömben.
Nem kicsit, nagyon.
Amikor pedig kiválasztottak, még magasabbra szökelltem.

Nagy színészek partnereként, balettművészként játszhattam egy mozifilmben.
Büszke és boldog voltam, a kritikák sem bántottak.
Jött is a következő meghívás, egy készülő film két főszerepére is megnéztek.
A film sajna nem jött létre, én meg elkezdtem írni, és minekutána nem 444 vagy a HVG munkatársa lettem, nem is hívtak több castingra.
Elfogyott a tehetség.
Nagy hirtelen.
Na mindegy.

Nem panaszkodni akartam, helyemen vagyok, jól érzem, sőt, nagyon jól érzem magam ott ahol vagyok.
Örülök, hogy nem kell megfelelnem a liberális, migráns-támogató, Lmbtq aktivista, ukrán imádó fősodornak, boldog vagyok, hogy azt mondhatom amit gondolok.
Mindössze azért beszéltem egy kicsit a múltról, mert tegnapig egy csöppet sem fájt, hogy nem lettem táncművészből színművész.

Isten más feladatot szánt nekem, én pedig elfogadtam a döntését.
De tegnap, ahogy a Hunyadit néztem azért megmart egy régi, szinte elfeledett fájdalom.
Fájdalmacska.
Mert ez a sorozat jó.
Nagyon jó.

Annyira, hogy egy kisebb statiszta-szerepet is szívesen megcsináltam volna benne.

De mint azt fentebb említettem; ez a veszély a jobbos véleményvezéreket, publicistákat nem fenyegeti.
Ez van.

Tehát: a Hunyadi jó.
És igen, nyilván nem hibátlan.
A színészeink magukhoz képest remekelnek, persze 30 év modorosságra épülő oktatását nem lehet egyik napról a másikra levetkőzni, meg kell tanulniuk, hogy nem a Vígszínház színpadán vannak, hogy máshogy kell játszani, gesztikulálni, beszélni, de sokkal, sokkal jobbak.
Soha, mondom SOHA ilyen minőségű magyar sorozat még nem készült.
Olyan, mint átülni egy Wartburgból egy S Mercibe.
A vágás, az operatőri munka, a rendezés, a csatajelenetek, a jelmezek, a díszletek, mind, mind elképesztően jók.
Mintha egy HBO-s művet néztem volna.
Persze a minőség pénzbe kerül.
Kis pénz, kis foci,
kis pénz, rossz sori.
Nagy pénz: ..
Igen, a film drága műfaj.

Ki kell fizetni a jó operatőrt, a színészeket, a technikát, a jó szakembereket, a statisztákat, a jelmezeket, a díszleteket.
És ha ez megvan akkor büszkén nézhetünk valami egészen mást, valami különlegesen jót, amire büszkék lehetünk, ami végre nem arról szól, hogy a magyarok kicsik, buták, primitívek, hülyék, és aljasok.
És akkor még a leszbi színésznők leszbi jeleneteit is elviseljük, és inkább annak örülünk, hogy nem két afro-amerikai színész által játszott szőrős magyar harcos ölelgeti egymást.