Azért az mégis csak sajtótörténeti kuriózum, hogy a Nemzeti Sport rendszereken, kormányokon, tulajdonosokon, főszerkesztőkön és ideológiákon átívelve évtizedek óta képviseli ezt a lábszagú, asszonyverőben tévé előtt Kőbányait vedelő fotelszurkoló mentalitást, amely minden jelentős torna előtt gigasikerekre maszturbál előre, aztán, ha nem úgy jön ki, akkor rinyál, hogy "hol a győzelmeeeem?"

Mi lenne, ha egyszer, csak úgy játszásiból úgy engednénk el a sportolóinkat, hogy előzetesen nem avatjuk világverő félistenekké őket, aztán, ha kihozzák magukból a tőlük várható maximumot, akkor meg büszkék lennénk rájuk? Mi lenne, ha a képernyő előtt követelőző "szurkolót" nem arra trenírozná a tehetséges magyar sportsajtó, hogy neki JÁR a másik kínkeserves munkájával és vasakarattal kiküzdött győzelme, és ha ugyanilyen kínkeserves munkával és vasakarattal ezt nem sikerül összehozni, akkor úgy érzi, hogy elvették az ő JUSSÁT.

Mi lenne azokról vennénk példát, akik a válogatottak és sportolók bíztatására sok ezer kilométereket utaznak rászánva a szabadidejüket és nem kevés pénzüket? Akiknek ezért cserébe tényleg lehetne bármilyen, akár irreális elvárásuk is, mégis rendre azt látjuk, hogy az akaratot, a küzdeni tudást kudarc esetén is ovációval jutalmazzák.

Ők idézőjel nélkül valódi szurkolók. Mi, többiek meg a képernyő előtt nézők vagyunk. Akiknek a tv, meg internet előfizetésen kívül semmi sem JÁR. Ami jár, az a hála, azoknak a sportembereknek, akik rászánták a gyerekkorukat, és rászánják a legjobb éveiket arra, hogy mi csalódottan dőljünk hátra, amikor "csak" a világon a második, harmadik, vagy hatodik legjobbjai lesznek.

Mi, ott a tévé előtt miben is vagyunk a világon a második, harmadik, hatodik, vagy ötszázadik legjobbak? Legfeljebb a károgásban, amelyben valóban szép, népes, világklasszis csapatunk van.

Forrás:Balogh Gábor.